18. Fejezet- Elfelejtettelek, bocs!

Elfordultam Castiel és Debora undort keltő látványától, és elindultam a második emeletre. A lépcsőn trappoltam, amikor majdnem felborultam egy jegyzetfüzetben. Lisander valószínűleg megint elhagyta. Szem forgatva vettem fel a földről, és belesüllyesztettem a kabátzsebembe. Majd visszaadom neki, ha találkozom vele. Tovább mentem és belebotlottam Rosaba.
- Szia Rosa! Mi újság?- próbáltam jókedvet mímelni, de nem volt egyszerű.
- Nem láttad Lisander füzetét? Rajtam keresi és félek, hogy megfog haragudni rám- tördelte a kezét.
- Miért haragudna rád?- félrebillentettem a fejem, nem értettem semmit. Rosa szégyenlősen elmosolyodott.
- Tudod, szokásom beleolvasni a verseibe, bár nem szép dolog, belátom!- védekezően felemelte a kezét. Előhúztam a zsebemből a füzetet és átadtam neki.
- Tessék, én megtaláltam!- mosolyogva felé nyújtottam, de pont a legrosszabb pillanatban.
- Na, de, hölgyeim, ilyet nem illik csinálni! Más megkérdezése nélkül nem olvasunk bele semmibe!- Lisander jelent meg a lépcsőfordulóban és fej rázva közelített felénk. Rosa azonnal magyarázkodni kezdett, én pedig szavába vágva próbáltam elmondani a rövidített változatot.
- Én találtam meg a füzetet a lépcsőn, és eltettem, hátha találkozom veled, de pont Rosaba futottam. Ő elmondta, hogy mi a helyzet, amikor én átakartam adni neki a füzetet, te akkor jelentél meg és most itt tartunk- hadartam egy szuszra. Lisander bólintott, majd elvette a füzetét.
 - Tényleg remélem, hogy nem olvastatok bele- Lisander gyanakodva figyelt minket, de nem volt aggódni valója. Nem néztünk bele.
- Nyugi, nem kell ettől tartanod- Rosa mosolyogva tiltakozott, úgy tűnt sikerült megnyugodnia. Én intettem és magukra hagytam kettejüket. A terembe érve felkaptam a cókmókomat és nem törődve az igazolatlan órával, haza indultam. Nem akartam ma már a többiek arcát nézni.

Az utca kihalt volt, még minden diák az iskolában tartózkodott, a szülők dolgoztak. A tél nagyon lassan vánszorgott, a tavasz csak nem akart beköszönteni. A fák kopaszan álldogáltak az út szélén. Az időjárás dacos volt, viszont a légkör egyre melegedett. Néha nagyon szélsőséges tudott lenni ez a kombináció.

A kulcsomat zörgetve nyitottam ki a kaput, majd az ajtót. A küszöbön kellemetlen meglepetés fogadott. A nagynéném ott rostokolt az ajtóban.
- A tanárod felhívott, hogy engedély nélkül mentél el az óráról. Mégis mit képzelsz?! Nem mehetsz el csak úgy az iskolából!- Christa idegesen sziszegett, én ridegen bámultam vissza, majd szemtelenül elvigyorodtam.
- Tudod, arra gondoltam, hogy mivel úgyis egyedül vagyok itthon, ezért nem fog kiderülni. De...ezek szerint te még mindig itt laksz és én képes voltam elfelejteni. Bocs!- vállat vontam és a reakcióját vártam. Christa arca egyre csak vörösödött dühében, én pedig nyugodtan álltam.
- Hogy gondolod?! Mit képzelsz?!- felháborodva felkiáltott, én pedig ismét vállat vontam.
- Én ugyan semmit- elléptem mellette és fellépdeltem a szobámhoz. Beléptem s bezártam magam mögött az ajtót.

17. Fejezet- Érzéketlenség

Másnap az iskolában éppen biológia órára igyekeztem, amikor a sors Deborát dobta az utamba. Elém tipegett húsz centis magassarkújában és megállt előttem. Felvontam a szemöldököm, ő pedig jobb lábával dobolt. Egyikünk sem szólalt meg. Én azért, mert arra vártam, hogy ő beszéljen hiszen...nem én mentem oda hozzá. Ő pedig...biztos csodára várt. Türelmetlenül csücsörítettem, majd vállat vontam és elléptem mellette. Na, nehogy már nekem kelljen várni rá!
- Mi lenne, ha meghallgatnál és nem szarnád le a fejem?- Debora bosszúsan fújtatott s megint elém lépett.
- Nem fogok rád várni. Sietek.- fáradtan masszíroztam az orrnyergemet és lehunytam a szemem. Sürgősen beszélnem kellett Nathaniellel a matek korrepetálásomról. Muszáj volt különben megbukok matekból. Azt pedig nem akarom.
- Csak egy perc lesz az egész- idegesen dobbantott és a kezembe nyomott egy papírfecnit.
- Mi ez?- átvettem az összehajtott papírt és összeráncoltam az orrom.
- Castiel küldi neked- elfintorodott, majd sarkon fordult és eltipegett. Ránéztem a papírra, majd vissza Debora távolodó alakjára. Vállat vontam és kidobtam a papírt a legközelebbi kukába. Egy ideig nem akartam hallani arról az idiótáról, miután majdnem eltörte Ken orrát. A második emelet lépcsőjén mentem fel, hogy óra előtt betudjak ugrani a DÖK-ös terembe, de szerencsémre Nathaniel a folyosón plakátozott.
- Nathaniel!- odasiettem hozzá, hogy üdvözölhessem.
- Alaska!- Nathaniel széles mosolyra húzta a száját és átkarolta a vállam. Elindultunk a folyosón.
- Mizujs?- játékosan megbökte a vállam, én pedig elmosolyodtam. Kis feledékeny...
- Hát nem emlékszel? Megígérted, hogy segítesz a matekban...- látva bizonytalan pillantását, még jobban elvigyorodtam.
- Elfelejtetted?- kuncogtam a markomba.
- Ne haragudj! Sok dolgom volt mostanság és teljesen kiment a fejemből!- szégyenlősen elmosolyodott és közben a biológia teremhez értünk. Visszamosolyogtam rá s kiléptem a karja alól, készen arra, hogy belépjek a terembe.
- Akkor nem tudsz korrepetálni?- kissé összehúzódtak a szemöldökeim, jelezve, hogy nekem ez fontos.
- Dehogynem!- védekezőn maga elé emelte a karjait és felnevetett. -Holnap délután négykor jó?
- Tökéletes!- intettem és beléptem a terembe. Ken már bent várt a leghátsó padban, én pedig mellé telepedtem.
- Szia KEN!- szándékosan kiemeltem becenevét, hogy érezze mennyire szeretem őt. Ken-mint mindig- most is elfintorodott becenevén, de nemsokára újra mosolygott.
- Szia HERCEGNŐ!- cukkolt, és ebben a pillanatban elkezdődött a biológia óra.

Harmadik óra után Kennel lökdöstük egymást az udvarra. Már számtalan tanár ránk szólt, hogy hagyjuk abban, de amikor nem figyeltem, megint elkezdtük. Ken kirohant az udvarra, én pedig utána. Azonban nem jutottam messzire, azonnal bele is ütköztem izmos hátába, amint valamit mereven figyel. Felém fordult én pedig értetlenül figyeltem, hogy mit csinál. Az orra már szépen gyógyult, de még mindig voltak rajta kék-zöld foltok itt-ott. Próbáltam kikerülni, de nem volt éppen egyszerű. Széles vállával eltakarta előlem a látnivalót. Kuncognom kellett hirtelen hangulatingadozásán.
- Mi az?- átkukucskáltam a válla felett. Megdermedtem. Az udvar közepén Castiel és Debora csókolózott. Nagyon úgy tűnt, hogy azon vannak ki tuja először ledugni a nyelvét a másik torkán. Jókedvem azonnal elszállt és helyét hidegség vette át. Nem éreztem sem fájdalmat, sem megalázottságot. Ken mellém állt, s halványan elmosolyodott.
- Jégcsap Hercegnő?- kérdezte és tudtam mire gondol. Igen. A Jégcsap Hercegnő újra visszatért. Ismét sikerült valakinek elérnie, hogy bezárjam a szívem az emberek felé.


Halihó^^ Mint látjátok, nem bírtam magammal és ismét blogolok. Eddig a facebbok csoportba írtam a részeket, de megint itt fogtok tudni elérni. Februárban végeztem minden rám váró feladattal, magamhoz képest próbáltam a legjobbat nyújtani és megint itt tartok! Ismét rengeteg időm van és nem tudok magammal mit kezdeni. Remélem megint nagy lelkesedéssel várjátok majd a részeket és nem feledkeztetek meg rólam! Mindjárt hozom a 18. részt, de itt egybe fogom írni, ugyanis a csoportban ketté van szedve. Csak ennyit szerettem volna, kellemes olvasást!

Puszi: Míra

Nagyon sajnálom, de nem tudom magamat utolérni...

Sziasztok!

Arra a döntésre jutottam, hogy befejezem a blogot. Nem látok ki a tankönyvek alól, ráadásul itt van a felvételi a nyakamon. Szerettem írni ezeket a bejegyzéseket, de azt hiszem ennek a korszaknak most vége... Szerintem nem lenne fair veletek, ha márciusban jelentkeznék újra. Nagyon-nagyon sajnálom, de ezennel befejezem.( semmi ötletem sincs a továbbiakhoz :( )
Egy jobb hír (szerintem): ha minden a terveim szerint halad, akkor még hallani fogtok rólam :) Aki még mindig kíváncsi a blog folytatására, az megtudja majd a részeket a Facebook csoportban :D

*Míra kijelentkezik*