18. Fejezet- Elfelejtettelek, bocs!

Elfordultam Castiel és Debora undort keltő látványától, és elindultam a második emeletre. A lépcsőn trappoltam, amikor majdnem felborultam egy jegyzetfüzetben. Lisander valószínűleg megint elhagyta. Szem forgatva vettem fel a földről, és belesüllyesztettem a kabátzsebembe. Majd visszaadom neki, ha találkozom vele. Tovább mentem és belebotlottam Rosaba.
- Szia Rosa! Mi újság?- próbáltam jókedvet mímelni, de nem volt egyszerű.
- Nem láttad Lisander füzetét? Rajtam keresi és félek, hogy megfog haragudni rám- tördelte a kezét.
- Miért haragudna rád?- félrebillentettem a fejem, nem értettem semmit. Rosa szégyenlősen elmosolyodott.
- Tudod, szokásom beleolvasni a verseibe, bár nem szép dolog, belátom!- védekezően felemelte a kezét. Előhúztam a zsebemből a füzetet és átadtam neki.
- Tessék, én megtaláltam!- mosolyogva felé nyújtottam, de pont a legrosszabb pillanatban.
- Na, de, hölgyeim, ilyet nem illik csinálni! Más megkérdezése nélkül nem olvasunk bele semmibe!- Lisander jelent meg a lépcsőfordulóban és fej rázva közelített felénk. Rosa azonnal magyarázkodni kezdett, én pedig szavába vágva próbáltam elmondani a rövidített változatot.
- Én találtam meg a füzetet a lépcsőn, és eltettem, hátha találkozom veled, de pont Rosaba futottam. Ő elmondta, hogy mi a helyzet, amikor én átakartam adni neki a füzetet, te akkor jelentél meg és most itt tartunk- hadartam egy szuszra. Lisander bólintott, majd elvette a füzetét.
 - Tényleg remélem, hogy nem olvastatok bele- Lisander gyanakodva figyelt minket, de nem volt aggódni valója. Nem néztünk bele.
- Nyugi, nem kell ettől tartanod- Rosa mosolyogva tiltakozott, úgy tűnt sikerült megnyugodnia. Én intettem és magukra hagytam kettejüket. A terembe érve felkaptam a cókmókomat és nem törődve az igazolatlan órával, haza indultam. Nem akartam ma már a többiek arcát nézni.

Az utca kihalt volt, még minden diák az iskolában tartózkodott, a szülők dolgoztak. A tél nagyon lassan vánszorgott, a tavasz csak nem akart beköszönteni. A fák kopaszan álldogáltak az út szélén. Az időjárás dacos volt, viszont a légkör egyre melegedett. Néha nagyon szélsőséges tudott lenni ez a kombináció.

A kulcsomat zörgetve nyitottam ki a kaput, majd az ajtót. A küszöbön kellemetlen meglepetés fogadott. A nagynéném ott rostokolt az ajtóban.
- A tanárod felhívott, hogy engedély nélkül mentél el az óráról. Mégis mit képzelsz?! Nem mehetsz el csak úgy az iskolából!- Christa idegesen sziszegett, én ridegen bámultam vissza, majd szemtelenül elvigyorodtam.
- Tudod, arra gondoltam, hogy mivel úgyis egyedül vagyok itthon, ezért nem fog kiderülni. De...ezek szerint te még mindig itt laksz és én képes voltam elfelejteni. Bocs!- vállat vontam és a reakcióját vártam. Christa arca egyre csak vörösödött dühében, én pedig nyugodtan álltam.
- Hogy gondolod?! Mit képzelsz?!- felháborodva felkiáltott, én pedig ismét vállat vontam.
- Én ugyan semmit- elléptem mellette és fellépdeltem a szobámhoz. Beléptem s bezártam magam mögött az ajtót.

17. Fejezet- Érzéketlenség

Másnap az iskolában éppen biológia órára igyekeztem, amikor a sors Deborát dobta az utamba. Elém tipegett húsz centis magassarkújában és megállt előttem. Felvontam a szemöldököm, ő pedig jobb lábával dobolt. Egyikünk sem szólalt meg. Én azért, mert arra vártam, hogy ő beszéljen hiszen...nem én mentem oda hozzá. Ő pedig...biztos csodára várt. Türelmetlenül csücsörítettem, majd vállat vontam és elléptem mellette. Na, nehogy már nekem kelljen várni rá!
- Mi lenne, ha meghallgatnál és nem szarnád le a fejem?- Debora bosszúsan fújtatott s megint elém lépett.
- Nem fogok rád várni. Sietek.- fáradtan masszíroztam az orrnyergemet és lehunytam a szemem. Sürgősen beszélnem kellett Nathaniellel a matek korrepetálásomról. Muszáj volt különben megbukok matekból. Azt pedig nem akarom.
- Csak egy perc lesz az egész- idegesen dobbantott és a kezembe nyomott egy papírfecnit.
- Mi ez?- átvettem az összehajtott papírt és összeráncoltam az orrom.
- Castiel küldi neked- elfintorodott, majd sarkon fordult és eltipegett. Ránéztem a papírra, majd vissza Debora távolodó alakjára. Vállat vontam és kidobtam a papírt a legközelebbi kukába. Egy ideig nem akartam hallani arról az idiótáról, miután majdnem eltörte Ken orrát. A második emelet lépcsőjén mentem fel, hogy óra előtt betudjak ugrani a DÖK-ös terembe, de szerencsémre Nathaniel a folyosón plakátozott.
- Nathaniel!- odasiettem hozzá, hogy üdvözölhessem.
- Alaska!- Nathaniel széles mosolyra húzta a száját és átkarolta a vállam. Elindultunk a folyosón.
- Mizujs?- játékosan megbökte a vállam, én pedig elmosolyodtam. Kis feledékeny...
- Hát nem emlékszel? Megígérted, hogy segítesz a matekban...- látva bizonytalan pillantását, még jobban elvigyorodtam.
- Elfelejtetted?- kuncogtam a markomba.
- Ne haragudj! Sok dolgom volt mostanság és teljesen kiment a fejemből!- szégyenlősen elmosolyodott és közben a biológia teremhez értünk. Visszamosolyogtam rá s kiléptem a karja alól, készen arra, hogy belépjek a terembe.
- Akkor nem tudsz korrepetálni?- kissé összehúzódtak a szemöldökeim, jelezve, hogy nekem ez fontos.
- Dehogynem!- védekezőn maga elé emelte a karjait és felnevetett. -Holnap délután négykor jó?
- Tökéletes!- intettem és beléptem a terembe. Ken már bent várt a leghátsó padban, én pedig mellé telepedtem.
- Szia KEN!- szándékosan kiemeltem becenevét, hogy érezze mennyire szeretem őt. Ken-mint mindig- most is elfintorodott becenevén, de nemsokára újra mosolygott.
- Szia HERCEGNŐ!- cukkolt, és ebben a pillanatban elkezdődött a biológia óra.

Harmadik óra után Kennel lökdöstük egymást az udvarra. Már számtalan tanár ránk szólt, hogy hagyjuk abban, de amikor nem figyeltem, megint elkezdtük. Ken kirohant az udvarra, én pedig utána. Azonban nem jutottam messzire, azonnal bele is ütköztem izmos hátába, amint valamit mereven figyel. Felém fordult én pedig értetlenül figyeltem, hogy mit csinál. Az orra már szépen gyógyult, de még mindig voltak rajta kék-zöld foltok itt-ott. Próbáltam kikerülni, de nem volt éppen egyszerű. Széles vállával eltakarta előlem a látnivalót. Kuncognom kellett hirtelen hangulatingadozásán.
- Mi az?- átkukucskáltam a válla felett. Megdermedtem. Az udvar közepén Castiel és Debora csókolózott. Nagyon úgy tűnt, hogy azon vannak ki tuja először ledugni a nyelvét a másik torkán. Jókedvem azonnal elszállt és helyét hidegség vette át. Nem éreztem sem fájdalmat, sem megalázottságot. Ken mellém állt, s halványan elmosolyodott.
- Jégcsap Hercegnő?- kérdezte és tudtam mire gondol. Igen. A Jégcsap Hercegnő újra visszatért. Ismét sikerült valakinek elérnie, hogy bezárjam a szívem az emberek felé.


Halihó^^ Mint látjátok, nem bírtam magammal és ismét blogolok. Eddig a facebbok csoportba írtam a részeket, de megint itt fogtok tudni elérni. Februárban végeztem minden rám váró feladattal, magamhoz képest próbáltam a legjobbat nyújtani és megint itt tartok! Ismét rengeteg időm van és nem tudok magammal mit kezdeni. Remélem megint nagy lelkesedéssel várjátok majd a részeket és nem feledkeztetek meg rólam! Mindjárt hozom a 18. részt, de itt egybe fogom írni, ugyanis a csoportban ketté van szedve. Csak ennyit szerettem volna, kellemes olvasást!

Puszi: Míra

Nagyon sajnálom, de nem tudom magamat utolérni...

Sziasztok!

Arra a döntésre jutottam, hogy befejezem a blogot. Nem látok ki a tankönyvek alól, ráadásul itt van a felvételi a nyakamon. Szerettem írni ezeket a bejegyzéseket, de azt hiszem ennek a korszaknak most vége... Szerintem nem lenne fair veletek, ha márciusban jelentkeznék újra. Nagyon-nagyon sajnálom, de ezennel befejezem.( semmi ötletem sincs a továbbiakhoz :( )
Egy jobb hír (szerintem): ha minden a terveim szerint halad, akkor még hallani fogtok rólam :) Aki még mindig kíváncsi a blog folytatására, az megtudja majd a részeket a Facebook csoportban :D

*Míra kijelentkezik*

Köszönet Kovács Hannának

Nos, szeretném megköszönni Hannának, hogy küldött nekem egy fejlécet, amit ki is tettem a blogra. Remélem mindenkinek tetszik, nekem nagyon :)
Nagyon-nagyon Boldog Karácsonyt és Boldog Újévet Kívánok mindenkinek, remélem mindenki sokat olvas a téli szünetben :)!
Szeretettel: Míra

16. fejezet- Te nem vagy normális!

Alaska szemszöge:

Csöng az a rohadt csengő már vagy 10 perce. Ilyen nincs, ki az már?! Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és ránéztem az órára. Hajnali fél kettő... Akárki csönget, kifogom nyírni. Odacaplattam az ajtóhoz, elfordítottam a zárat és fölrántottam az ajtót. Egy igencsak dühös Castiellel találtam szembe magam.
- Mit akarsz?- hangom rekedtes az alvástól.
- Ki van fent nálad?- kérdéssel felel a kérdésre. Mintha bármi köze lenne hozzá.
- Honnan veszed, hogy van fent nálam valaki?- mintegy végszóra, Ken sétál elő a nappaliból.
- Ki az?- dörmögi álmosan, én pedig homlokon csaptam magam. Ilyen nincs!
- Ki vagy te?- Castiel próbál betörni mellettem a házba, de nem hagyom neki.
- Castiel, menj el!- a mellkasánál fogva próbálom kilökdösni a házból, mire lefogja a kezem és félre húz.
- Dehogy megyek.- előhúzott egy szál cigit a zsebéből, meggyújtotta és azt kezdte szívni. Mély levegőt vett és Ken arcába fújta a füstöt. A fiú köhögve elhátrált, szemébe könnyek gyűltek az erős szagtól. Castiel kuncogva fordult el és nem is foglalkozott tovább Kennel. Én gyorsan megnéztem a mellettem álló fiú állapotát, aki dühösen meredt Castielre. Ellépett mellettem és a karját lendítette, hogy behúzzon neki, de Castiel gyorsabb volt. Azonnal padlóra küldte a fiút.
- Te mit csinálsz?! Hozzá ne érj!- hisztérikus kiabálásommal biztos fölkeltettem pár szomszédot. Castiel vállat vont, én pedig lehajoltam Kenért.

Castiel szemszöge:

Az a kis pöcshuszár azt hitte le tud csapni, de tévedett. Méghozzá nagyot. Amint hozzáértem az arcához Alaska elkezdett velem üvöltözni, közben barátját próbálta felkaparni a földről. Hányingerem volt attól, ahogy pátyolgatta azt a szerencsétlen fogyatékost. Én azonban nem a gyengédségről voltam híres.
- Állj föl és legyél férfi, te nyomorék!- kiáltottam rá, közben megragadtam a karját és fölrántottam a földről. Én pont leszartam jó magasról, hogy ömlött a vér a kibaszott orrából.
- Ne bánj így vele, te irtó kurva hülye gyerek!- kiáltott rám Alaska, mire aprót rezzentem, de nem lehetett észrevenni. Gyorsan belekarolt abba az idiótába és elvonult, mielőtt bármit reagálhattam volna hirtelen reakciójára. Fej rázva elfordultam és tovább szívtam a cigimet. Azonban ahogy elfordultam, úgy fordultam is vissza. Azt a kurva...Alaska hihetetlen jól néz ki hátulról, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, becsapta az orrom előtt az ajtót.

Alaska szemszöge:

Kent gyorsan bekísértem a lakásba és megnéztem az orrát. Ömlött belőle a vér, de én megacéloztam magam és segítettem neki lemosni. Kerestem egy nagy ragtapaszt s bevittem a kórházba, hiszem nem tudtam, hogy eltört-e az orra vagy sem. A vizsgálat után kiderült, hogy nem tört el csak betagadt. Az orvos lecserélte az én ragtapaszomat- mellesleg megdicsérte a munkámat- és haza küldött minket. Kent befektettem az ágyamba, azonnal el is aludt. Leültem a kanapéra és magamban forrongtam. Ez a Castiel nem normális.

Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam a kövi részt és utólag is boldog mikulást kívánok mindenkinek. Valószínűleg már csak januárban lesz rész- vagy februárban a felvételi miatt- de remélem nem lankad a lelkesedésetek és kitartóan velem maradtok a történet folytatásáig. És pontosan ezért mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok és B.U.É.K!!! :)
Üdv: Míra

Úgy érzem meghalok...

Sziasztok! Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, viszont egész hétvégén úgy éreztem magam, mint egy beteg aranyhal, úgyhogy az új rész kicsit el fog tolódni, remélem nem haragszotok nagyon és higgyétek el nagyon nagy bűntudatom van, amiért nem tudtam részt hozni. Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem érzitek magatokat rosszul :/

Üdv: Míra

15. fejezet- Régi ismerős

Sziasztok! Mivel itt van november vége, ezért lezárom a kis vetélkedőnket, amire sajnos senki nem jelentkezett. Emiatt kicsit szomorú voltam, de arra jutottam, hogy biztosan mindenkinek sok dolga van, úgyhogy túltettem magam rajta. Remélem mindenki már várta a következő részt, amit meg is hoztam:)! Kellemes olvasást! :)


Másnap reggel a telefonomra ébredtem. A vekkerem eltörése után a telefonomra támaszkodtam, nem voltam hajlandó másikat beszerezni. Kómásan kimásztam az ágyból és a szekrényemhez léptem. Gyorsan kikaptam egy pólót, egy farmernadrágot és a "könyvmoly" feliratú fekete pulcsimat. Kissé megviselt volt, de én egyszerűen imádtam, ráadásul erről a ruhadarabról eszembe jutott, hogy el kell mennem a postára az újonnan szerzett könyveimért. Azt hiszem nyolc darab könyvről van szó, de lehet, hogy kilencről. Nem tudom. Miután fogat mostam és megreggeliztem elindultam az iskolába. Nem tartott sokáig, körülbelül 10 perc, de ez alatt az idő alatt legalább háromszor majdnem elütöttek. Kicsit elbambultam a gyalogos átkelőnél...na, mindegy. Beléptem a suli kapuján és Nathaniellel találtam szembe magam, aki kedvesen rám mosolygott.
- Szia Alaska!- köszönt oda nekem.
- Szia! Mi újság?- érdeklődtem hogyléte felől, mire vállvonogatva félrepillantott.
- Semmi, sok dolgom van. Amúgy gratulálok a győzelmedhez- pillantott megint rám, mire kicsit elmosolyodtam.
- Köszönöm- beszélgetésünket a hirtelen csengőszó zavarta meg. Gyorsan intettem Nathanielnek és a biológia terembe siettem. Nagy mázlimra éppen a tanár előtt értem be. Levágódtam a helyemre és próbáltam nem arra figyelni, hogy miből áll a csontunk és mi történik, ha eltörik. Az ilyenektől mindig a hányinger kerülgetett, nem bírtam az ilyen dolgokat. Valahogy végigszenvedtem az órát és kissé émelyegve indultam angolórára. Utáltam a tantárgyat, de...mindent egyszer ki kell bírni.

Az iskola annyira dögunalmas volt, hogy úgy indultam meg a kapu felé, mint a duracell nyuszi. Ahogy szippantottam egyet a friss levegőből, azt vettem észre, hogy egy kis ismerős kölnivel van keverve. Az illat felé fordultam és a rég látott legjobb barátommal találtam szembe magam. Boldogság könnyek gyűltek a szemembe és a kitárt karokba vetettem magam.
- Ken- suttogtam sírósan barátom vállába, mire kicsit megrezdült a nevetéstől.
- Kentin, ha kérhetem, hölgyem- mondta kuncogva a vállamba. Bután bólintottam, hiszem nem tudtam, hogy így hirtelenjében miért ragaszkodik eredeti nevéhez és nem a becenevéhez, amit tőlem kapott. Mondjuk tény, hogy egy évvel ezelőtt egyáltalán nem így nézett ki, mint most. Régebben alacsonyabb volt nálam, furcsa haja volt és pápaszemes szemüveget viselt, de engem egyáltalán nem zavart, hogy így nézett ki. Most kontaktlencsét hord, ezáltal tökéletesen láthatóvá vált fűzöld szeme, amit úgy imádtam. Teste erőteljesebb, izmosabb, mint volt, ráadásul majdnem elérte a 185 centit. Így belegondolva, majdnem olyan magas volt, mint Castiel, ami nagy szó, mivel hozzám képest olyan, mint egy égimeszelő. De hogyha így megváltozott, hogy ismertem fel? Egyszerű. Mindig ugyanazt a kölnit használta, amit sikerült az agyamba vésnem. Mosolyogtam, majd Kent (nekem mindig Ken marad)elengedtem. Csillogó szemekkel rám nézett, majd nyomott egy puszit az arcomra, mire még jobban elvigyorodtam.
- Mi újság, Jégcsap Hercegnő?- kérdezte, én pedig grimaszoltam egyet becenevem hallatán. Ezt akkor adta, mikor mindenhez negatívan és hidegen álltam hozzá és mivel nem tudta elviselni, adott egy becenevet, amivel mindig cukkolt, ha rosszul mertem hozzáállni valamihez. Eleinte egyenesen gyűlöltem, hogy így hív, de végül beletörődtem és elfogadtam.
- Semmi, Csokis keksz- kacsintottam rá, és most ő grimaszolt, de hamar megint mosolygott.
- Nos, igen...erről jut eszembe- pillantott rám- Van kekszem, kérsz?- nyújtott felém egy csomag csokis kekszet, én pedig nevetve elfogadtam egyet. Nem véletlenül lett a beceneve Csokis keksz.

Mikor elindultam haza, még gyorsan beugrottam a postára és Ken pedig jött velem. Felajánlotta, hogy cipeli azt a hihetetlenül "nehéz" dobozt, amibe a könyveim voltak. Először tiltakoztam, de vele nem lehet veszekedni, nagyon meggyőző volt. Azt állította, hogy orra fogok bukni a könyveimet pedig beleejtem a sárba és ezzel nem tudtam vitatkozni, hiszen előfordult már egyszer...illetve ötször, ha jól emlékszem. A haza felé vezető úton nagyon sokat nevettünk és olyan történeteket meséltünk egymásnak, amik azután történtek, hogy elváltunk egymástól. Mesélt egy olyan, hogy amikor az első napot töltötte a katonai suliban, akkor ellopták az összes alsónadrágját és zászlónak használták őket. Én ezen természetesen jóízűen nevettem, de ez nem nyerte el nála a tetszésemet, ezért gondolatban adott egy fekete pontot, majd azzal viccelődött, hogy a mikulás virgácsot fog adni karácsonyra. Erre csak vállat vontam és tovább nevettem. Mire hazaértünk már régen sötét volt, pedig még csak négy óra volt. Ez a tél hibája. Jócskán december elejét tapostuk, ezért reggelente világos volt, délutánonként pedig sötét. A nap-éj egyenlőség vagy mi a fene...mindegy. Amint beléptünk a házba körülvett a finom meleg, én pedig megborzongtam. Ken udvariasan lesegítette rólam a kabátot, majd ő is levette magáról. Lehúztuk a cipőnket és beléptünk a nappaliba, ahol elkezdtem filmek között válogatni, Ken pedig levágódott a kanapéra és onnan figyelt. Elkezdtem sorolni a filmek címét amiből válogathatott.
- Nagy fiúk 1, Nagy fiúk 2, Családi üzelmek, Tűzgyűrű...
- Tűzgyűrű!- kiáltott fel boldogan, én pedig beraktam a CD-t a DVD lejátszóba és elindítottam a filmet, majd Ken mellé telepedtem a kanapéra. Átkarolta a vállam és ránk terített egy pokrócot.
 A film fele sem telt, de én képes voltam elaludni. Na, nem baj...majd holnap bocsánatot kérek.