Sziasztok! Mivel itt van november vége, ezért lezárom a kis vetélkedőnket, amire sajnos senki nem jelentkezett. Emiatt kicsit szomorú voltam, de arra jutottam, hogy biztosan mindenkinek sok dolga van, úgyhogy túltettem magam rajta. Remélem mindenki már várta a következő részt, amit meg is hoztam:)! Kellemes olvasást! :)
Másnap reggel a telefonomra ébredtem. A vekkerem eltörése után a telefonomra támaszkodtam, nem voltam hajlandó másikat beszerezni. Kómásan kimásztam az ágyból és a szekrényemhez léptem. Gyorsan kikaptam egy pólót, egy farmernadrágot és a "könyvmoly" feliratú fekete pulcsimat. Kissé megviselt volt, de én egyszerűen imádtam, ráadásul erről a ruhadarabról eszembe jutott, hogy el kell mennem a postára az újonnan szerzett könyveimért. Azt hiszem nyolc darab könyvről van szó, de lehet, hogy kilencről. Nem tudom. Miután fogat mostam és megreggeliztem elindultam az iskolába. Nem tartott sokáig, körülbelül 10 perc, de ez alatt az idő alatt legalább háromszor majdnem elütöttek. Kicsit elbambultam a gyalogos átkelőnél...na, mindegy. Beléptem a suli kapuján és Nathaniellel találtam szembe magam, aki kedvesen rám mosolygott.
- Szia Alaska!- köszönt oda nekem.
- Szia! Mi újság?- érdeklődtem hogyléte felől, mire vállvonogatva félrepillantott.
- Semmi, sok dolgom van. Amúgy gratulálok a győzelmedhez- pillantott megint rám, mire kicsit elmosolyodtam.
- Köszönöm- beszélgetésünket a hirtelen csengőszó zavarta meg. Gyorsan intettem Nathanielnek és a biológia terembe siettem. Nagy mázlimra éppen a tanár előtt értem be. Levágódtam a helyemre és próbáltam nem arra figyelni, hogy miből áll a csontunk és mi történik, ha eltörik. Az ilyenektől mindig a hányinger kerülgetett, nem bírtam az ilyen dolgokat. Valahogy végigszenvedtem az órát és kissé émelyegve indultam angolórára. Utáltam a tantárgyat, de...mindent egyszer ki kell bírni.
Az iskola annyira dögunalmas volt, hogy úgy indultam meg a kapu felé, mint a duracell nyuszi. Ahogy szippantottam egyet a friss levegőből, azt vettem észre, hogy egy kis ismerős kölnivel van keverve. Az illat felé fordultam és a rég látott legjobb barátommal találtam szembe magam. Boldogság könnyek gyűltek a szemembe és a kitárt karokba vetettem magam.
- Ken- suttogtam sírósan barátom vállába, mire kicsit megrezdült a nevetéstől.
- Kentin, ha kérhetem, hölgyem- mondta kuncogva a vállamba. Bután bólintottam, hiszem nem tudtam, hogy így hirtelenjében miért ragaszkodik eredeti nevéhez és nem a becenevéhez, amit tőlem kapott. Mondjuk tény, hogy egy évvel ezelőtt egyáltalán nem így nézett ki, mint most. Régebben alacsonyabb volt nálam, furcsa haja volt és pápaszemes szemüveget viselt, de engem egyáltalán nem zavart, hogy így nézett ki. Most kontaktlencsét hord, ezáltal tökéletesen láthatóvá vált fűzöld szeme, amit úgy imádtam. Teste erőteljesebb, izmosabb, mint volt, ráadásul majdnem elérte a 185 centit. Így belegondolva, majdnem olyan magas volt, mint Castiel, ami nagy szó, mivel hozzám képest olyan, mint egy égimeszelő. De hogyha így megváltozott, hogy ismertem fel? Egyszerű. Mindig ugyanazt a kölnit használta, amit sikerült az agyamba vésnem. Mosolyogtam, majd Kent (nekem mindig Ken marad)elengedtem. Csillogó szemekkel rám nézett, majd nyomott egy puszit az arcomra, mire még jobban elvigyorodtam.
- Mi újság, Jégcsap Hercegnő?- kérdezte, én pedig grimaszoltam egyet becenevem hallatán. Ezt akkor adta, mikor mindenhez negatívan és hidegen álltam hozzá és mivel nem tudta elviselni, adott egy becenevet, amivel mindig cukkolt, ha rosszul mertem hozzáállni valamihez. Eleinte egyenesen gyűlöltem, hogy így hív, de végül beletörődtem és elfogadtam.
- Semmi, Csokis keksz- kacsintottam rá, és most ő grimaszolt, de hamar megint mosolygott.
- Nos, igen...erről jut eszembe- pillantott rám- Van kekszem, kérsz?- nyújtott felém egy csomag csokis kekszet, én pedig nevetve elfogadtam egyet. Nem véletlenül lett a beceneve Csokis keksz.
Mikor elindultam haza, még gyorsan beugrottam a postára és Ken pedig jött velem. Felajánlotta, hogy cipeli azt a hihetetlenül "nehéz" dobozt, amibe a könyveim voltak. Először tiltakoztam, de vele nem lehet veszekedni, nagyon meggyőző volt. Azt állította, hogy orra fogok bukni a könyveimet pedig beleejtem a sárba és ezzel nem tudtam vitatkozni, hiszen előfordult már egyszer...illetve ötször, ha jól emlékszem. A haza felé vezető úton nagyon sokat nevettünk és olyan történeteket meséltünk egymásnak, amik azután történtek, hogy elváltunk egymástól. Mesélt egy olyan, hogy amikor az első napot töltötte a katonai suliban, akkor ellopták az összes alsónadrágját és zászlónak használták őket. Én ezen természetesen jóízűen nevettem, de ez nem nyerte el nála a tetszésemet, ezért gondolatban adott egy fekete pontot, majd azzal viccelődött, hogy a mikulás virgácsot fog adni karácsonyra. Erre csak vállat vontam és tovább nevettem. Mire hazaértünk már régen sötét volt, pedig még csak négy óra volt. Ez a tél hibája. Jócskán december elejét tapostuk, ezért reggelente világos volt, délutánonként pedig sötét. A nap-éj egyenlőség vagy mi a fene...mindegy. Amint beléptünk a házba körülvett a finom meleg, én pedig megborzongtam. Ken udvariasan lesegítette rólam a kabátot, majd ő is levette magáról. Lehúztuk a cipőnket és beléptünk a nappaliba, ahol elkezdtem filmek között válogatni, Ken pedig levágódott a kanapéra és onnan figyelt. Elkezdtem sorolni a filmek címét amiből válogathatott.
- Nagy fiúk 1, Nagy fiúk 2, Családi üzelmek, Tűzgyűrű...
- Tűzgyűrű!- kiáltott fel boldogan, én pedig beraktam a CD-t a DVD lejátszóba és elindítottam a filmet, majd Ken mellé telepedtem a kanapéra. Átkarolta a vállam és ránk terített egy pokrócot.
A film fele sem telt, de én képes voltam elaludni. Na, nem baj...majd holnap bocsánatot kérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése