Arra gondoltam, hogy így halloween alkalmából föl teszek egy különleges részt. Bár ez NEM kapcsolódik a történethez, remélem tetszeni fog nektek! Továbbá figyelmeztetlek benneteket, hogy horror történet található benne(amit bizonyára néhányan ismertek), ezért csak SAJÁT felelősségre olvasni, nem szeretném, ha néhány ember nem tudna éjszaka aludni! Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást!
Az nap este úgy gondoltuk, hogy Castielnél gyűlünk össze. Nekik volt a házban a legtöbb hely, ráadásul- be kell valljam- kicsit félelmetes is volt. A nappali direkt be volt sötétítve, hogy a horror történetek félelmetesebbek legyenek. Őszintén szólva én nem rettegtem, viszont nem is voltam oda a rémtörténetekért. Csak arra voltak jók, hogy aki retteg ezektől, ne tudjon este aludni. Semmi másra. Castiel beinvitált bennünket a nappaliba és szólt, hogy nyugodtan helyezzük magunkat kényelembe, de úgy hogyha kell kitudjunk rohanni hányni. Hát kösz, ez kedves. Összesen nyolcan gyűltünk össze, eme csodás éjszakára: itt volt velünk Rosa, Lisander, Viola, Armin, Alexy, Kentin, én és természetesen Castiel, a remek házigazda. A kis asztal köré gyűltünk és törökülésben helyet foglaltunk a földön. Mellém került Viola és Alexy. Igazából direkt mellém akartak ülni, mert ők rettegtek a rémtörténetektől, én pedig annyira nem. Velem szemben Castiel ült, mellette pedig Lisander és Rosa. A többiek úgy helyezkedtek el, ahogy akartak. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett (már amennyire a földön el lehet), Castiel pedig megszólalt.
- Nos, marhára örülök, hogy így összegyűltünk,- milyen kedves ez a Castiel!- ezért hogyha nem bánjátok, én kezdem a rémtörténeteket!
- Nem úgy kéne, hogy a vendégek kezdik először?- szólok közbe.
- De, minden bizonyára a kedves, illedelmes emberek így szokták, csak én nem vagyok olyan.
- Rendben, vedd úgy, hogy nem szóltam hozzád, te bunkó paraszt- kuncogás futott végig társaságunkon.
- Akkor elkezdhetem, Hercegnő?
- Felőlem- köpöm oda hanyagul. Válaszomon csak mosolygott, majd belekezdett. Érdeklődve figyeltük.
- A történet Annabelle-ről szól, egy kísérteties játékbabáról- megváltozott a hangszíne, elmélyült- Donna az édesanyjától kapta Annabelle-t 1970-ben- az anyuka a használt babát egy hobbiboltban vásárolta. Donna ez idő tájt főiskolai tanuló volt, és Angie nevű szobatársával lakott együtt- első látásra egyikük sem gondolta, hogy a baba különleges lenne. Azonban, egy idő után úgy tűnt, mintha Annabelle magától mozogna- először csak nagyon csekély mértékben, csak a helyzetét változtatta, mintha valaki lökdöste volna. A mozdulatok egyre nagyobbak lettek, és néhány héten belül a baba teljesen mobilis lett. Igazolja ezt az az eset, amikor a lányok elmentek otthonról, Annabelle-t Donna ágyában hagyták, és amikor visszatértek, a kanapén találták. Barátjuk, Lou utálta a babát. Úgy gondolta, hogy valami nagyon nem stimmel vele kapcsolatban, valami gonosz szállta meg, de a lányok modern gondolkodásúak voltak, így nem hittek ilyen fajta dolgokban. Kell lenni racionális magyarázatnak – gondolták. Ám Annabelle cselekedetei egyre furcsábbak lettek – Donna egyre többször talált pergamen papírdarabokat, rajtuk furcsa üzenetekkel. "Segíts nekünk" - ez volt ráírva, vagy pedig "Segíts Lounak." Még rejtélyesebbé tette az egészet, hogy a házban senkinek sem volt pergamen papírja. Vajon hogy kerülhetett oda? Egy éjszaka Donna hazatérve Annabelle-t az ágyában találta, a kezei véresek voltak. A vér, vagy valami hasonló piros folyadék szemmel láthatólag a babából folyt. Ez már mindennek a teteje volt; Donna végül beleegyezett, hogy hívjanak egy médiumot. A médium leült a babával szemben, néhány percig figyelte Annabelle-t, majd közölte a lányokkal, hogy sok évvel ezelőtt a házuk helyén egy hatalmas mező volt. Ezen a mezőn egy hét éves kislányt, akit Annabelle Higgins-nek hívtak, egyszer halva találtak. A lelke itt ragadt, és amikor a baba a házba került, a kislány benne ébredt tudatára. Donnát és Angie-t megbízhatónak találta – semmi mást nem akart, csak velük maradni, biztonságban érezni magát. A kedves, gondoskodó típusú lányok - révén mind a ketten nővérnek tanultak – beleegyeztek abba, hogy Annabelle ott maradjon velük. És ekkor elszabadult a pokol. Lou-t rendszeresen rémálmok gyötörték. Rendszeresen azt látta álmában, hogy Annabelle az ő ágyában volt, felmászott a lábán, ő pedig megdermedve feküdt. A baba felmászott a mellkasára, és karjait a torkára szorította, ezáltal szinte megfojtva őt. Rémülten ébredt, lüktetett a feje, mintha az összes vér az agyában lett volna. Megijedt, és a lányok miatt is aggódott. Néhány nappal később ő és Angie elmentek egy kis kirándulást terveztek, amikor hallották, hogy valaki mozog Donna szobájában. Megdermedtek – talán betörés volt? Behatoltak a házba? Lou az ajtóhoz lopakodott, ropogást hallott. Feltörte az ajtót, és minden a helyén volt - kivéve Annabelle-t, aki nem az ágyban, hanem a sarokban ült. Amint megközelítette a babát, Lou égést érzett a nyakán, mely olyasmi érzés volt, mintha nézné valaki, és megfordult. Senki nem volt ott. A szoba üres volt. Aztán hirtelen fájdalmat érzett a mellkasában. Ránézett az ingjére, és karom kaparás nyomait látta, durva barázdákat a húsában, mely égetően fájt. Tudta, hogy Annabelle tette. A furcsa karom nyomok gyorsan begyógyultak, sőt, két nap alatt teljesen elmúltak. Nyomuk sem volt. Tudták, hogy több segítségre lesz szükségük, és egy episzkopális paphoz fordultak, aki felváltva hívta be Ed és Lorraine Warren-t, a híres paranormális nyomozó házaspárt. Warrenék, miután beszéltek Donnával, Angievel és Louval, arra a következtetésre jutottak, hogy nem megszállta, hanem manipulálta a babát egy kegyetlen lélek. Ugyanis a lelkek nem szállják meg az élettelen tárgyakat. Egy embertelen entitás odaköti magát egy helyhez, vagy tárgyhoz, és ez okozta az Annabelle esetet. Valójában ez a lélek nem akart a babához kapcsolódni, hanem keresett egy emberi testet, akit megszállhatna.
Érezvén, hogy a szellem tombolt, Warrenék katolikus papot hívtak, hogy ördögűzést hajtson végre Annabelle-n. A pap nem vette komolyan a dolgot, azt mondta a babának: „Te csupán egy baba vagy. Nem bánthatsz senkit!” Nagy hiba volt: hazafelé a pap fékje elromlott, autója totálkárosra tört egy szörnyű balesetben. Ő azonban túlélte.
Végül Warrenék egy zárható dobozt építettek Annabelle számára, és a mai napig ott lakik benne. Ez a zárt doboz látszólag megakadályozza a babát a mozgásban, de úgy tűnik, hogy bármilyen szörnyűséges lény is kapcsolódott hozzá, még mindig ott van. Vár. Kivárja az idejét. Készen áll arra a napra, amikor újra szabad lesz. És ez igaz történet emberek!- Castiel elégedetten hátra dőlt, látva rémült arcunkat. Ezt a történetet még én sem hallottam, megrémültem rendesen. Körülnéztem a jelenlévőkön. Mindenki falfehér volt, kivéve Violát és Alexyt: ők inkább voltak a hányás határán, mint falfehérek. Elfordítottam az arcomat tőlük és pont úgy esett a pillantásom, hogy átlessek Castiel válla fölött, aki a szoba másik végével háttal ült. Valami volt a sarokban!
- Castiel- szólítom meg.
- Mi van?- érdeklődve felém fordul.
- Van egy húgod?- az egyetlen racionális kérdést teszem föl.
- Nem, miért?- kissé ingerülten összevonta szemöldökét.
- Akkor mi van a sarokban?- kérdéssel feleltem a kérdésre. Egy emberként fordultunk oda, ahova mutattam. Egy pillanatig oda bámultunk, majd mindenki fölpattant a földről és hátráltunk egy-két lépést.
- Nem tudom, de én ki nem derítem!
- Castiel! Te vagy a házigazda! Ez nem vicces!- Rosa hisztérikusan odakiáltott az említett személynek.
- Nem én csinálom!
Erre a mondatra mindenki elhallgatott és összébb húzta magát. Lassan hátráltunk a konyhába vezető ajtóhoz. Már csak egy-két lépés!, biztattam magam arra, hogy ne dermedjek le. Egy lépés, két lépés...valami reccsen a talpam alatt. Megdermedtünk. Nem mertünk hátra fordulni. Két pillanattal később Rosa ingerülten odasúgott Arminnak:
- Ne simogasd a hátam!
- Itt vagyok Alaska mögött!- tényleg egész végig mögöttem állt.
- Akkor ki fogdos?!
- Rosa, mögötted csak Viola van- szólok oda mindjárt hisztéria rohamot kapó barátnőmnek.
- De én nem nyúltam senkihez- suttogta Viola kicsit félénken. Most biztosan tart egy kicsit Rosától. Megint ez a csend. Egy, kettő, három..., valami meglebbentette a hajamat! Nem bírtam tovább és Armint hátralökdösve, berontottam a konyhába, a többiek meg utánam. Azonban alig értem célba, már meg is torpantam. Ugyanis a konyhapulton egy baba ült. Egy törött lábú baba...
