4. fejezet- Nem értem

Döbbenten álltam a srác előtt. Mit keres a házban? Egyáltalán ki ez?
- Alaska, el mentem!- kiáltotta Shane a bejárati ajtóból és már itt sem volt.
- Alaska?- kérdezett vissza a mellettem álló hülye gyerek.
- Talán nem tetszik?- förmedtem a vörös hajú bohócra. Mennyi becenevet adtam neki egy nap alatt!
- Ilyet egyáltalán nem mondtam- mosolyodott el lassan. Most min mosolyog? Ha nem fejezi be, esküszöm pofán verem.
- Nem is érdekel hogy hívnak?- kérdezi rám tekintve.
- Ha érdekelne már kérdeztem volna- mondtam, majd fogtam egy rongyot és a kiömlött tejet kezdtem el feltakarítani. A fiú lassan bólintott.
- Igazad van...
- Na, ugye?- suttogom magam elé.
-...de azért elmondom.
- Jaj, Istenem csak ezt ne!- motyogom ingerülten. Nem fogja fel, hogy nem akarom megismerni?
- Castiel vagyok- mosolyog le rám haloványan. És? Most dobjak egy hátast, mert egyáltalán elmondta a nevét? Mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Tudod, egy lány már régen elájult volna már csak attól, hogy hozzá szóltam- szólalt meg, közben furcsán méregetett.
- És ez azt jelenti, hogy nekem is el kéne ájulnom?- kérdezem, miközben fölállok és a mosogatóhoz lépek.
- Normális esetben igen- bólint.
- Akkor ezek szerint én nem vagyok normális- közlöm egyszerűen. Nem sértődnék meg, ha egyetértene velem. Tudom magamról.
- Nem- rázza meg a fejét- te különleges vagy.
- Különleges?- kérdezem hitetlenkedve. Hiszen tegnap még beleakart fojtani a sárba, ma meg már különleges vagyok? Ezek szerint nem csak nekem van szükségem egy szakemberre.
- Igen, különleges. Már eleve a hajad is az- fog meg egy tincset majdnem hófehér hajamból. Igazából anyám hibája az egész. Neki is olyan szőke volt a haja, hogy már idő előtt elkezdett őszülni. Pechemre örököltem a tulajdonságot.
- És a személyiséged is igazi különlegesség- most bókol nekem? Na azt már nem! Kitéptem a kezéből a hajam és elindultam a nappali felé. Követett.
- Mit akarsz tőlem?- fordulok felé és levágódok a kanapéra.
- Egy barátot- mosolygott rám. Azt hiszi nem vettem észre. Belehazudott a szemembe.
- Aha, persze- morogtam.
- Ennyire nehéz elhinni?- leült mellém. Távolabb húzódtam tőle.
- Nehéz? Ugyan, kérlek! Lehetetlen elhinni rólad- mosolygok rá édesen. Ebben az egy hónapban mióta itt vagyok, többet mosolyogtam kényszeredettem, mint eddigi életemben.
- Jaj, ez fájt- szorította jobbkezét a szívére, közben elejtett egy fájdalmas fintort. Pocsék színész.
- Mondd csak, te jársz színjátszókörre?- kérdezem tőle pimaszul. Már sejtem is a választ...
- Nem, miért?- kérdezi tetetett érdeklődéssel.
- Akkor már mindent értek!- mosolyodok el úgy, mint aki ebben a pillanatban világosodott volna meg. Összevonta a szemöldökét. Most biztosan bolondnak néz.
- Mit értesz?- kérdezi bosszúsan.
- Azt, hogy pocsék színész vagy- közlöm vele a -szerintem- nyilvánvaló dolgot. Tányér nagyságúra tágultak a szemei. Biztosan ilyet még nem hallott senkitől.
- Mi van?- kérdezem jókedvűen mosolyogva.
- Semmi- rázza meg a fejét, jelezve, hogy visszatért a valóságba.
- Akkor jó.
Rám nézett, majd megragadta a kezem. A fájó kezem. Feljajdultam. Nem tudta volna a másikat megfogni? Úgy engedte el a kezem, mintha megégettem volna. Belenézett a szemembe. Bűntudat csillogott benne. Rosszkedvűen elhúzta a száját.
- Sajnálom a karodat- motyogta alig hallhatóan.
- Mi az? Nem szoktál hozzá, hogy neked kell bocsánatot kérni?- gúnyos fintorra húztam a számat.
- Nem- kihallottam a hangjából az őszinteséget. Váratlanul fölállt és minden köszönés nélkül kisétált a házból. Nem értem. Most akkor tulajdonképpen mi történt?