Jégcsap Hercegnő

Prológus

Kezdetek

Dühösen ráncigáltam magam után a bőröndömet. Egy egész nyár a kiállhatatlan unokatestvéreméknél. Nem igaz! Nem akartam menni, de anyám már lefixálta a húgánál. Ők persze elmennek Londonba egy üzleti útra, ahelyett, hogy elvinnének magukkal, lepasszolnak a rokonokhoz. Hihetetlenül dühös vagyok most rájuk. A bőröndömet idő közben beraktam a csomagtartóba. Már előre éreztem, hogy ez a nyár szörnyű lesz. Drága szüleim is odaértek az autóhoz.

• Kicsim, jól fogod érezni magad- mosolygott rám anyám.
• Aha, mint gyerekkorunkban, amikor kitépte a hajam?- cinikus voltam. Nekik is feltűnt.
• Ugyan, kicsim, az régen volt- szólalt meg apám.
• Aha, két éve- ideges mosolyt küldtem feléjük és részemről a beszélgetés itt véget ért.
  Látszott, hogy mondani akarnak valamit, de inkább nem tették. Apám mormogott valamit a bajsza alatt és ő sem szólalt meg többet. Beszélgetés helyett, inkább beszálltunk az autóba, majd elindultunk. Az egész út csendben telt. Mire odaértünk már sötétedett és szakadt az eső. Drága unokahúgom már a kapuban várt minket egy esernyővel. Apám gyorsan leparkolt és fölpattintotta a csomagtartót. Olyan gyorsan szálltam ki a kocsiból, hogy megszédültem. Tettem két nagy lépést a kocsi hátuljáig és kirántottam a bőröndömet. Odarohantam a bejárati ajtóhoz, unokahúgomat semmibe véve. Hallottam, hogy anyám valami olyasmit kiállt, hogy majd beszélünk telefonon, de már ők sem voltak sehol. Egyszerűen itt hagytak. Hát...köszönöm a semmit. Bent a házban melegség fogadott a kinti hideg után. Én nem nagyon érzékeltem, mert ez a húsz másodperc is elég volt ahhoz, hogy átázzak és átfagyjak. Csöpögött belőlem a víz, de nem igazán érdekelt. Tizennyolc éves unokabátyám úgy nézett rám, mint egy szörnyre, aki épp most úszott elő a mocsárból. Az igazat megvallva úgy is éreztem magam.
• Nézzétek megjött a házisárkány-röhögött fel.
• Pofa be, Shane- szóltam rá nem túl kedvesen.
• Tudod, hogy igazam van, Alaska- mosolygott rám ártatlanul. És most kezdődött el életem egyik legrosszabb nyara.