10. fejezet- Betegség, betegség hátán

A kórházban kötöttem ki. Abból az egyszerű megfázásból egy egész lavina lett. Először csak ki-ki jártam a WC-re, majd pár nappal később már szinte ott éltem. Ebben az egy hétben nem emlékszem olyan kajára, amit lenyeltem és bennem is maradt volna. Végül odáig fajult a dolog, hogy már a vizet is képtelen voltam lenyelni. Így kerültem a kórházba. Amint betámolyogtam az ajtón öt orvos és nyolc nővér vett körül. Keresztanyának azt mondták, hogy minden rendben lesz, haza mehet pihenni. Amíg én nem aludtam, Christa sem aludt. Öt percenként keltem föl, hogy időben kiérjek a WC-re. Nem aludtam konkrétan semmit. Végül Christa megelégelte és bevitt a kórházba. Most itt fekszem az intenzíven egy infúzióval a karomban. Az egyetlen társaságom egy kiskutya, akit félórára beszoktak hozzám hozni, mielőtt megy a gyerekekhez. A terápiás kutyák nagyon hasznosak, megnyugtatják az idegeket. Nos, engem nem igazán nyugtatott meg. Mindig miután kivitték tőlem, hihetetlenül egyedül éreztem magam. Christának dolgozni kellett, így nem tudott bejönni. Az volt az egész mázlim, hogy már nem hányok annyit. Mindennap valamit belém nyomnak az infúzión keresztül. Amikor megkérdezem, hogy mi az mindig azt mondják, hogy vitamin. Nekem teljesen mindegy csak ne abból álljon az életem, hogy fél percenként hányok. A nővér bejött és megint elvégezte ezt a rutint, aztán még bent maradt nálam negyed órát, megfigyelés gyanánt.
Negyed órával később már ismét egyedül boldogítottam magam. Ez abból állt, hogy próbáltam aludni. Lehunytam a szemem és kiürítettem az agyam. Nem sokkal később éreztem, hogy jön egy kis fekete felhő, én pedig örömmel fogadtam. Régen aludtam már ki magam. Már félálomban voltam, amikor kopogtak. Morcosan kinyitottam a szemem és vártam a vendégemet. Arra számítottam, hogy egy orvos, esetleg kereszt anyu jött hozzám. Sajnos azonban csalódnom kellett, ugyanis az ajtóban Castiel állt. Azonnal éberebb lettem. Mit akar nálam?
- Bejöhetek?- kérdezi halkan. Úgy tűnik a hangját az én fülemhez igazította, ha egy kicsit is hangosan beszélnek, szétrobban az agyam. Kíváncsian bólintottam, már nagyon érdekelt mit akar tőlem. Közelebb sétált és a fal mellől az ágyam mellé húzott egy széket, majd leült rá. Egy ideig az arcomat fürkészte, majd kijelentette:
- Szarul nézel ki- pillanatokkal később fogtam csak fel, hogy mit mondott az előbb
- Kösz, a lányok ezt szeretik hallani- suttogtam morcosan. Aprót mosolygott, majd megint komoly lett.
- Mi van veled?- tényleg kíváncsinak tűnt, de én nem akartam elmondani. Megráztam a fejem.
- Nem érdekes.
- De, igenis, érdekes- az elején felemelte a hangját, de amikor összerándult az arcom, vissza is vett belőle.
- Miért érdekel téged ennyire, hogy mi van velem?- rábámultam. Jó lenne válaszokat kapni végre. Most ő rázta meg a fejét.
- Ne akard tudni- a szeme megbánó volt, de nem értettem mit bánt meg.
- Mi van veled?-kérdezem tőle. Bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- Ez...nagyon...bonyolult- mondta akadozva. Utáltam ezt a szót. Az életben semmi sem bonyolult, csak mindenki mindent beleképzel és ettől lesz bonyolult. Éreztem, hogy elfáradok, lassan lecsukódott a szemem.
- Fáradt vagy?- hangja a megértéstől sugárzott. Lassan bólintottam.
- Akkor nem is zavarlak- hallottam, hogy fölkelt a székről és az ajtóhoz indult. Még gyorsan visszaszóltam neki.
- Castiel,- aprót emeltem a hangomon, hogy hallja amit mondok- köszönöm, hogy bejöttél meglátogatni- mintha levegőért kapott volna. Fél pillanattal később az ajtó nyitódott, majd csukódott. Elment. Mielőtt elaludtam volna, még arra gondoltam, hogy ezek után is ilyen lesz-e a kapcsolatunk vagy nem.

Castiel szemszöge:

Mielőtt bejöttem volna Alaskához, egyáltalán nem gondoltam a következményekre. Deborával szerveztem egy randit, de lemondtam, hogy betudjak jönni a kórházba. Amint meghallottam, hogy ide került rögtön be kellett jönnöm. Amikor először megláttam azt hittem átvitték egy másik kórterembe. Nem ismertem meg. Nem tudtam, hogy befestette a haját, azt meg végképp nem tudtam, hogy így fog kinézni. Teljesen lefogyott és beesett az arca. Mintha egy horror filmből lépett volna ki egy szellem, Alaska arca falfehér volt. A mindig ragyogó személyisége, most olyan volt, mintha a béka feneke alatt lenne száz méterrel. Semmi nem sugárzott, mindig dühtől csillogó szemében. Ráadásul még bűntudatom is volt. Bűntudatom volt azért, mert többet kezdtem érezni Alaska iránt, mint kellene. És bűntudatom volt azért is, mert Deborah iránt már nem éreztem semmi többet, mint barátságot. Vagy annyit sem.