Az orvos szerint nem volt semmi komoly, csak egy egyszerű megfázás, ezért egy hét után mehettem is haza. Igazság szerint szerencsésnek éreztem magam, hogy nem volt semmi komoly. Amióta Castiel meglátogatott nem volt se híre se hamva. Több, mint két hétig nem jelentkezett. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Nem volt azzal gondom, hogy nem jelentkezett, viszont kicsit megsértve éreztem magam. Hétfőn viszont már muszáj volt eltennem a ezt a problémát más korra, mert mennem kellett az iskolába. Éppen hogy csak beléptem a kapun letámadtak.
- Szia! Biztos te vagy Alaska, az új diák! Én Rosa vagyok, nagyon örülök!- nyújtotta a kezét, én pedig meg is ráztam. Kicsit hiperaktívnak tűnt, de nem volt vele baj. Alig indultunk el a folyosón már azonnal járt a szája, szinte be sem állt. Nagyon gyorsan kellett gondolkodnom, egyik témáról a másikra ugrott, szinte pillanatok alatt. Majdnem leborultam a csengő elé, mikor megszólalt. Rosa intett és közölte velem, hogy majd bemutat a többieknek. Csak bólintottam, de ő már nem is láthatta, gyorsan a helyére sietett. Furcsa és hiperaktív. A két legjobb párosítás.
Harmadik óra után- a nagyszünetben- Rosa bemutatta a barátait. Viola kicsit visszahúzódó volt, viszont remekül rajzol. Alexy tökéletes mása volt Rosának, csak éppen fiú volt. Armin nem beszélt sokat, egyszerűen a PSP-jét nyomkodta. Egyértelműen kocka volt, de azért kedves srác. Végül Lisandert mutatta be. A srác ismerős volt és pontosan tudtam, hogy honnan. Ő tévesztett össze Rosával, viszont ez nem volt újdonság. Szegénykém nagyon feledékeny volt, most is mikor rátaláltunk az udvaron a jegyzetfüzetét kereste. Megkért rá, hogyha véletlenül én találom meg, akkor vigyem vissza neki. Természetesen igent mondtam, ugyanis fontos az első benyomás.
Iskola után a többiek megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni a közeli kávézóba. Szívesen mentem volna velük, de vissza kellett utasítanom, ugyanis Christa megkért, hogy vásároljak be, neki meg nem lehet nemet mondani. Gyorsan elbúcsúztam a többiektől és elindultam haza. Gyorsan sétáltam, minél előbb le akartam tudni ezt az egész bevásárlós dolgot, azonban most is keresztbe lett húzva a számításom. Amikor a kapunk elé értem, csodák csodájára Castiel állt ott, Aaron pedig hevesen ugatta a kerítésen belül. Amint megláttak Aaron ugatás helyett, hatalmas csaholásba kezdett. A testtartása egyértelműen azt sugározta:" végre haza értél, olyan unalmas volt egyedül, majdnem meghaltam nélküled!". Castiel csak egyszerűen egy lépést közelebb jött.
- Beszélhetünk?- kérdezte kétségbeesetten.
- Hogyne- intettem, hogy kövessen. Beléptünk a kapun, onnan pedig a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Előhalásztam a kulcsot a táskámból és kinyitottam az ajtót. Castielt beinvitáltam a nappaliba.
- Gondolom nem a leckéért jöttél, tekintve, hogy nem voltál suliban- jelentettem ki egyszerűen. Nem olyan embernek tűnt, aki foglalkozik a leckével. Ahogy sejtettem, Castiel megrázta a fejét és felém pillantott. Úgy tűnik eltűnt a kétségbeesés, mert a szeméből enyhe düh sugárzott.
- A te hibád!- vádolt meg, azzal amiről fogalmam sem volt, hogy csináltam volna.
- Mi van?- kérdeztem vissza.
- A te hibád, hogy Deborah dobott!- az Isten szerelmére!
- Azt sem tudom, hogy ki az a Deborah!- kiáltottam rá. Na, nehogy már azért vádoljon, amit nem követtem el! Castiel mélyeket lélegzett, látszott, hogy próbálja visszafogni magát, aztán minden bevezető nélkül elém lépett, megragadta a csípőmet és mire feleszméltem a nyelve már az én számban volt. Durván csókolt, én pedig minden erőmmel próbáltam szabadulni, tenyeremet a mellkasának feszítettem, azonban teljesen hiába. Szorosan fogott, szinte már nem kaptam levegőt és ez nem csak azért volt, mert összenyomta a tüdőmet. Ajkával betapasztotta az enyémet, így azon sem sikerült oxigénhez jutnom. Végül, mint aki megérezte, hogy elég volt, elengedett. Nagyban a levegőt kortyoltam, amikor ajtó csapódásra lettem figyelmes. Castiel elment. Volt képe ezek után csakúgy itt hagyni! Miközben forrtam a dühtől, csak egy gondolat járt a fejemben: mi a fene történt?!
Másnap feldúltan mentem iskolába, nem hagyott nyugodni az, ami tegnap történt. Rosa állandóan kérdezgetett, hogy mi van velem, de mindig csak semleges válaszokat adtam. Éppen a szekrényemhez értünk, mikor Rosa kapott egy SMS-t. Elolvasta, majd sűrű bocsánatkérdések közepette lelépett. Nem tehettem semmi, ha sürgős, akkor sürgős. Elővettem a zsebemből a szekrénykulcsomat és kinyitottam. Amint szélesre tártam az ajtót, rám ömlött egy vödör lila festék. Gyorsan az arcomhoz kaptam, hogy legalább az ne legyen festékes, azonban ez kudarcra lett ítélve, az ujjaim között oda is beszivárgott a festék. Amikor éreztem, hogy már nem jön több, kinyitottam a szemem és magamra pillantottam. Mindenhol tiszta festék voltam. Az osztálytársaim, sőt az egész iskola rajtam nevetett. Mivel nem volt nálam váltó ruha, kénytelen voltam így bemenni az órákra. Éppen a tanár előtt értem be, ugyanis a biztoság kedvéért kimentem a mosdóba, hátha lejön. Pechemre egyáltalán nem jött le belőle semmi. Már éppen ültem volna le a helyemre, amikor a tanár megállított.
- Kisasszony! Mi történt magával?- enyhén összeráncolta őszülni készülő szemöldökét.
- Tudja Tanár úr, nagyon szeretem ezt a színt és így akartam kifejezni mélységes csodálatomat e gyönyörű szín iránt- adtam meg a- szerintem- tök logikus választ, viszont égett az arcom a szégyentől. Akárki is volt, nagyon reménykedtem benne, hogy hamar a kezeim közé kerül.
Sziasztok! Amint látjátok ez egy kicsit hosszabb rész lett, mint az többi és ennek oka is van. Valószínűleg csak hétvégén tudok új részt hozni és remélem nem jöttök, ezért a házam elé fáklyákkal és vasvillákkal. Köszönöm megértéseteket s remélem tetszett a rész! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése