Nos, szeretném megköszönni Hannának, hogy küldött nekem egy fejlécet, amit ki is tettem a blogra. Remélem mindenkinek tetszik, nekem nagyon :)
Nagyon-nagyon Boldog Karácsonyt és Boldog Újévet Kívánok mindenkinek, remélem mindenki sokat olvas a téli szünetben :)!
Szeretettel: Míra
2014. december 21., vasárnap
2014. december 10., szerda
16. fejezet- Te nem vagy normális!
Alaska szemszöge:
Csöng az a rohadt csengő már vagy 10 perce. Ilyen nincs, ki az már?! Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és ránéztem az órára. Hajnali fél kettő... Akárki csönget, kifogom nyírni. Odacaplattam az ajtóhoz, elfordítottam a zárat és fölrántottam az ajtót. Egy igencsak dühös Castiellel találtam szembe magam.
- Mit akarsz?- hangom rekedtes az alvástól.
- Ki van fent nálad?- kérdéssel felel a kérdésre. Mintha bármi köze lenne hozzá.
- Honnan veszed, hogy van fent nálam valaki?- mintegy végszóra, Ken sétál elő a nappaliból.
- Ki az?- dörmögi álmosan, én pedig homlokon csaptam magam. Ilyen nincs!
- Ki vagy te?- Castiel próbál betörni mellettem a házba, de nem hagyom neki.
- Castiel, menj el!- a mellkasánál fogva próbálom kilökdösni a házból, mire lefogja a kezem és félre húz.
- Dehogy megyek.- előhúzott egy szál cigit a zsebéből, meggyújtotta és azt kezdte szívni. Mély levegőt vett és Ken arcába fújta a füstöt. A fiú köhögve elhátrált, szemébe könnyek gyűltek az erős szagtól. Castiel kuncogva fordult el és nem is foglalkozott tovább Kennel. Én gyorsan megnéztem a mellettem álló fiú állapotát, aki dühösen meredt Castielre. Ellépett mellettem és a karját lendítette, hogy behúzzon neki, de Castiel gyorsabb volt. Azonnal padlóra küldte a fiút.
- Te mit csinálsz?! Hozzá ne érj!- hisztérikus kiabálásommal biztos fölkeltettem pár szomszédot. Castiel vállat vont, én pedig lehajoltam Kenért.
Castiel szemszöge:
Az a kis pöcshuszár azt hitte le tud csapni, de tévedett. Méghozzá nagyot. Amint hozzáértem az arcához Alaska elkezdett velem üvöltözni, közben barátját próbálta felkaparni a földről. Hányingerem volt attól, ahogy pátyolgatta azt a szerencsétlen fogyatékost. Én azonban nem a gyengédségről voltam híres.
- Állj föl és legyél férfi, te nyomorék!- kiáltottam rá, közben megragadtam a karját és fölrántottam a földről. Én pont leszartam jó magasról, hogy ömlött a vér a kibaszott orrából.
- Ne bánj így vele, te irtó kurva hülye gyerek!- kiáltott rám Alaska, mire aprót rezzentem, de nem lehetett észrevenni. Gyorsan belekarolt abba az idiótába és elvonult, mielőtt bármit reagálhattam volna hirtelen reakciójára. Fej rázva elfordultam és tovább szívtam a cigimet. Azonban ahogy elfordultam, úgy fordultam is vissza. Azt a kurva...Alaska hihetetlen jól néz ki hátulról, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, becsapta az orrom előtt az ajtót.
Alaska szemszöge:
Kent gyorsan bekísértem a lakásba és megnéztem az orrát. Ömlött belőle a vér, de én megacéloztam magam és segítettem neki lemosni. Kerestem egy nagy ragtapaszt s bevittem a kórházba, hiszem nem tudtam, hogy eltört-e az orra vagy sem. A vizsgálat után kiderült, hogy nem tört el csak betagadt. Az orvos lecserélte az én ragtapaszomat- mellesleg megdicsérte a munkámat- és haza küldött minket. Kent befektettem az ágyamba, azonnal el is aludt. Leültem a kanapéra és magamban forrongtam. Ez a Castiel nem normális.
Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam a kövi részt és utólag is boldog mikulást kívánok mindenkinek. Valószínűleg már csak januárban lesz rész- vagy februárban a felvételi miatt- de remélem nem lankad a lelkesedésetek és kitartóan velem maradtok a történet folytatásáig. És pontosan ezért mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok és B.U.É.K!!! :)
Üdv: Míra
Csöng az a rohadt csengő már vagy 10 perce. Ilyen nincs, ki az már?! Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és ránéztem az órára. Hajnali fél kettő... Akárki csönget, kifogom nyírni. Odacaplattam az ajtóhoz, elfordítottam a zárat és fölrántottam az ajtót. Egy igencsak dühös Castiellel találtam szembe magam.
- Mit akarsz?- hangom rekedtes az alvástól.
- Ki van fent nálad?- kérdéssel felel a kérdésre. Mintha bármi köze lenne hozzá.
- Honnan veszed, hogy van fent nálam valaki?- mintegy végszóra, Ken sétál elő a nappaliból.
- Ki az?- dörmögi álmosan, én pedig homlokon csaptam magam. Ilyen nincs!
- Ki vagy te?- Castiel próbál betörni mellettem a házba, de nem hagyom neki.
- Castiel, menj el!- a mellkasánál fogva próbálom kilökdösni a házból, mire lefogja a kezem és félre húz.
- Dehogy megyek.- előhúzott egy szál cigit a zsebéből, meggyújtotta és azt kezdte szívni. Mély levegőt vett és Ken arcába fújta a füstöt. A fiú köhögve elhátrált, szemébe könnyek gyűltek az erős szagtól. Castiel kuncogva fordult el és nem is foglalkozott tovább Kennel. Én gyorsan megnéztem a mellettem álló fiú állapotát, aki dühösen meredt Castielre. Ellépett mellettem és a karját lendítette, hogy behúzzon neki, de Castiel gyorsabb volt. Azonnal padlóra küldte a fiút.
- Te mit csinálsz?! Hozzá ne érj!- hisztérikus kiabálásommal biztos fölkeltettem pár szomszédot. Castiel vállat vont, én pedig lehajoltam Kenért.
Castiel szemszöge:
Az a kis pöcshuszár azt hitte le tud csapni, de tévedett. Méghozzá nagyot. Amint hozzáértem az arcához Alaska elkezdett velem üvöltözni, közben barátját próbálta felkaparni a földről. Hányingerem volt attól, ahogy pátyolgatta azt a szerencsétlen fogyatékost. Én azonban nem a gyengédségről voltam híres.
- Állj föl és legyél férfi, te nyomorék!- kiáltottam rá, közben megragadtam a karját és fölrántottam a földről. Én pont leszartam jó magasról, hogy ömlött a vér a kibaszott orrából.
- Ne bánj így vele, te irtó kurva hülye gyerek!- kiáltott rám Alaska, mire aprót rezzentem, de nem lehetett észrevenni. Gyorsan belekarolt abba az idiótába és elvonult, mielőtt bármit reagálhattam volna hirtelen reakciójára. Fej rázva elfordultam és tovább szívtam a cigimet. Azonban ahogy elfordultam, úgy fordultam is vissza. Azt a kurva...Alaska hihetetlen jól néz ki hátulról, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, becsapta az orrom előtt az ajtót.
Alaska szemszöge:
Kent gyorsan bekísértem a lakásba és megnéztem az orrát. Ömlött belőle a vér, de én megacéloztam magam és segítettem neki lemosni. Kerestem egy nagy ragtapaszt s bevittem a kórházba, hiszem nem tudtam, hogy eltört-e az orra vagy sem. A vizsgálat után kiderült, hogy nem tört el csak betagadt. Az orvos lecserélte az én ragtapaszomat- mellesleg megdicsérte a munkámat- és haza küldött minket. Kent befektettem az ágyamba, azonnal el is aludt. Leültem a kanapéra és magamban forrongtam. Ez a Castiel nem normális.
Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam a kövi részt és utólag is boldog mikulást kívánok mindenkinek. Valószínűleg már csak januárban lesz rész- vagy februárban a felvételi miatt- de remélem nem lankad a lelkesedésetek és kitartóan velem maradtok a történet folytatásáig. És pontosan ezért mindenkinek Boldog Karácsonyt kívánok és B.U.É.K!!! :)
Üdv: Míra
2014. december 7., vasárnap
Úgy érzem meghalok...
Sziasztok! Tudom, hogy szombatra ígértem a részt, viszont egész hétvégén úgy éreztem magam, mint egy beteg aranyhal, úgyhogy az új rész kicsit el fog tolódni, remélem nem haragszotok nagyon és higgyétek el nagyon nagy bűntudatom van, amiért nem tudtam részt hozni. Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem érzitek magatokat rosszul :/
Üdv: Míra
Üdv: Míra
2014. november 30., vasárnap
15. fejezet- Régi ismerős
Sziasztok! Mivel itt van november vége, ezért lezárom a kis vetélkedőnket, amire sajnos senki nem jelentkezett. Emiatt kicsit szomorú voltam, de arra jutottam, hogy biztosan mindenkinek sok dolga van, úgyhogy túltettem magam rajta. Remélem mindenki már várta a következő részt, amit meg is hoztam:)! Kellemes olvasást! :)
Másnap reggel a telefonomra ébredtem. A vekkerem eltörése után a telefonomra támaszkodtam, nem voltam hajlandó másikat beszerezni. Kómásan kimásztam az ágyból és a szekrényemhez léptem. Gyorsan kikaptam egy pólót, egy farmernadrágot és a "könyvmoly" feliratú fekete pulcsimat. Kissé megviselt volt, de én egyszerűen imádtam, ráadásul erről a ruhadarabról eszembe jutott, hogy el kell mennem a postára az újonnan szerzett könyveimért. Azt hiszem nyolc darab könyvről van szó, de lehet, hogy kilencről. Nem tudom. Miután fogat mostam és megreggeliztem elindultam az iskolába. Nem tartott sokáig, körülbelül 10 perc, de ez alatt az idő alatt legalább háromszor majdnem elütöttek. Kicsit elbambultam a gyalogos átkelőnél...na, mindegy. Beléptem a suli kapuján és Nathaniellel találtam szembe magam, aki kedvesen rám mosolygott.
- Szia Alaska!- köszönt oda nekem.
- Szia! Mi újság?- érdeklődtem hogyléte felől, mire vállvonogatva félrepillantott.
- Semmi, sok dolgom van. Amúgy gratulálok a győzelmedhez- pillantott megint rám, mire kicsit elmosolyodtam.
- Köszönöm- beszélgetésünket a hirtelen csengőszó zavarta meg. Gyorsan intettem Nathanielnek és a biológia terembe siettem. Nagy mázlimra éppen a tanár előtt értem be. Levágódtam a helyemre és próbáltam nem arra figyelni, hogy miből áll a csontunk és mi történik, ha eltörik. Az ilyenektől mindig a hányinger kerülgetett, nem bírtam az ilyen dolgokat. Valahogy végigszenvedtem az órát és kissé émelyegve indultam angolórára. Utáltam a tantárgyat, de...mindent egyszer ki kell bírni.
Az iskola annyira dögunalmas volt, hogy úgy indultam meg a kapu felé, mint a duracell nyuszi. Ahogy szippantottam egyet a friss levegőből, azt vettem észre, hogy egy kis ismerős kölnivel van keverve. Az illat felé fordultam és a rég látott legjobb barátommal találtam szembe magam. Boldogság könnyek gyűltek a szemembe és a kitárt karokba vetettem magam.
- Ken- suttogtam sírósan barátom vállába, mire kicsit megrezdült a nevetéstől.
- Kentin, ha kérhetem, hölgyem- mondta kuncogva a vállamba. Bután bólintottam, hiszem nem tudtam, hogy így hirtelenjében miért ragaszkodik eredeti nevéhez és nem a becenevéhez, amit tőlem kapott. Mondjuk tény, hogy egy évvel ezelőtt egyáltalán nem így nézett ki, mint most. Régebben alacsonyabb volt nálam, furcsa haja volt és pápaszemes szemüveget viselt, de engem egyáltalán nem zavart, hogy így nézett ki. Most kontaktlencsét hord, ezáltal tökéletesen láthatóvá vált fűzöld szeme, amit úgy imádtam. Teste erőteljesebb, izmosabb, mint volt, ráadásul majdnem elérte a 185 centit. Így belegondolva, majdnem olyan magas volt, mint Castiel, ami nagy szó, mivel hozzám képest olyan, mint egy égimeszelő. De hogyha így megváltozott, hogy ismertem fel? Egyszerű. Mindig ugyanazt a kölnit használta, amit sikerült az agyamba vésnem. Mosolyogtam, majd Kent (nekem mindig Ken marad)elengedtem. Csillogó szemekkel rám nézett, majd nyomott egy puszit az arcomra, mire még jobban elvigyorodtam.
- Mi újság, Jégcsap Hercegnő?- kérdezte, én pedig grimaszoltam egyet becenevem hallatán. Ezt akkor adta, mikor mindenhez negatívan és hidegen álltam hozzá és mivel nem tudta elviselni, adott egy becenevet, amivel mindig cukkolt, ha rosszul mertem hozzáállni valamihez. Eleinte egyenesen gyűlöltem, hogy így hív, de végül beletörődtem és elfogadtam.
- Semmi, Csokis keksz- kacsintottam rá, és most ő grimaszolt, de hamar megint mosolygott.
- Nos, igen...erről jut eszembe- pillantott rám- Van kekszem, kérsz?- nyújtott felém egy csomag csokis kekszet, én pedig nevetve elfogadtam egyet. Nem véletlenül lett a beceneve Csokis keksz.
Mikor elindultam haza, még gyorsan beugrottam a postára és Ken pedig jött velem. Felajánlotta, hogy cipeli azt a hihetetlenül "nehéz" dobozt, amibe a könyveim voltak. Először tiltakoztam, de vele nem lehet veszekedni, nagyon meggyőző volt. Azt állította, hogy orra fogok bukni a könyveimet pedig beleejtem a sárba és ezzel nem tudtam vitatkozni, hiszen előfordult már egyszer...illetve ötször, ha jól emlékszem. A haza felé vezető úton nagyon sokat nevettünk és olyan történeteket meséltünk egymásnak, amik azután történtek, hogy elváltunk egymástól. Mesélt egy olyan, hogy amikor az első napot töltötte a katonai suliban, akkor ellopták az összes alsónadrágját és zászlónak használták őket. Én ezen természetesen jóízűen nevettem, de ez nem nyerte el nála a tetszésemet, ezért gondolatban adott egy fekete pontot, majd azzal viccelődött, hogy a mikulás virgácsot fog adni karácsonyra. Erre csak vállat vontam és tovább nevettem. Mire hazaértünk már régen sötét volt, pedig még csak négy óra volt. Ez a tél hibája. Jócskán december elejét tapostuk, ezért reggelente világos volt, délutánonként pedig sötét. A nap-éj egyenlőség vagy mi a fene...mindegy. Amint beléptünk a házba körülvett a finom meleg, én pedig megborzongtam. Ken udvariasan lesegítette rólam a kabátot, majd ő is levette magáról. Lehúztuk a cipőnket és beléptünk a nappaliba, ahol elkezdtem filmek között válogatni, Ken pedig levágódott a kanapéra és onnan figyelt. Elkezdtem sorolni a filmek címét amiből válogathatott.
- Nagy fiúk 1, Nagy fiúk 2, Családi üzelmek, Tűzgyűrű...
- Tűzgyűrű!- kiáltott fel boldogan, én pedig beraktam a CD-t a DVD lejátszóba és elindítottam a filmet, majd Ken mellé telepedtem a kanapéra. Átkarolta a vállam és ránk terített egy pokrócot.
A film fele sem telt, de én képes voltam elaludni. Na, nem baj...majd holnap bocsánatot kérek.
Másnap reggel a telefonomra ébredtem. A vekkerem eltörése után a telefonomra támaszkodtam, nem voltam hajlandó másikat beszerezni. Kómásan kimásztam az ágyból és a szekrényemhez léptem. Gyorsan kikaptam egy pólót, egy farmernadrágot és a "könyvmoly" feliratú fekete pulcsimat. Kissé megviselt volt, de én egyszerűen imádtam, ráadásul erről a ruhadarabról eszembe jutott, hogy el kell mennem a postára az újonnan szerzett könyveimért. Azt hiszem nyolc darab könyvről van szó, de lehet, hogy kilencről. Nem tudom. Miután fogat mostam és megreggeliztem elindultam az iskolába. Nem tartott sokáig, körülbelül 10 perc, de ez alatt az idő alatt legalább háromszor majdnem elütöttek. Kicsit elbambultam a gyalogos átkelőnél...na, mindegy. Beléptem a suli kapuján és Nathaniellel találtam szembe magam, aki kedvesen rám mosolygott.
- Szia Alaska!- köszönt oda nekem.
- Szia! Mi újság?- érdeklődtem hogyléte felől, mire vállvonogatva félrepillantott.
- Semmi, sok dolgom van. Amúgy gratulálok a győzelmedhez- pillantott megint rám, mire kicsit elmosolyodtam.
- Köszönöm- beszélgetésünket a hirtelen csengőszó zavarta meg. Gyorsan intettem Nathanielnek és a biológia terembe siettem. Nagy mázlimra éppen a tanár előtt értem be. Levágódtam a helyemre és próbáltam nem arra figyelni, hogy miből áll a csontunk és mi történik, ha eltörik. Az ilyenektől mindig a hányinger kerülgetett, nem bírtam az ilyen dolgokat. Valahogy végigszenvedtem az órát és kissé émelyegve indultam angolórára. Utáltam a tantárgyat, de...mindent egyszer ki kell bírni.
Az iskola annyira dögunalmas volt, hogy úgy indultam meg a kapu felé, mint a duracell nyuszi. Ahogy szippantottam egyet a friss levegőből, azt vettem észre, hogy egy kis ismerős kölnivel van keverve. Az illat felé fordultam és a rég látott legjobb barátommal találtam szembe magam. Boldogság könnyek gyűltek a szemembe és a kitárt karokba vetettem magam.
- Ken- suttogtam sírósan barátom vállába, mire kicsit megrezdült a nevetéstől.
- Kentin, ha kérhetem, hölgyem- mondta kuncogva a vállamba. Bután bólintottam, hiszem nem tudtam, hogy így hirtelenjében miért ragaszkodik eredeti nevéhez és nem a becenevéhez, amit tőlem kapott. Mondjuk tény, hogy egy évvel ezelőtt egyáltalán nem így nézett ki, mint most. Régebben alacsonyabb volt nálam, furcsa haja volt és pápaszemes szemüveget viselt, de engem egyáltalán nem zavart, hogy így nézett ki. Most kontaktlencsét hord, ezáltal tökéletesen láthatóvá vált fűzöld szeme, amit úgy imádtam. Teste erőteljesebb, izmosabb, mint volt, ráadásul majdnem elérte a 185 centit. Így belegondolva, majdnem olyan magas volt, mint Castiel, ami nagy szó, mivel hozzám képest olyan, mint egy égimeszelő. De hogyha így megváltozott, hogy ismertem fel? Egyszerű. Mindig ugyanazt a kölnit használta, amit sikerült az agyamba vésnem. Mosolyogtam, majd Kent (nekem mindig Ken marad)elengedtem. Csillogó szemekkel rám nézett, majd nyomott egy puszit az arcomra, mire még jobban elvigyorodtam.
- Mi újság, Jégcsap Hercegnő?- kérdezte, én pedig grimaszoltam egyet becenevem hallatán. Ezt akkor adta, mikor mindenhez negatívan és hidegen álltam hozzá és mivel nem tudta elviselni, adott egy becenevet, amivel mindig cukkolt, ha rosszul mertem hozzáállni valamihez. Eleinte egyenesen gyűlöltem, hogy így hív, de végül beletörődtem és elfogadtam.
- Semmi, Csokis keksz- kacsintottam rá, és most ő grimaszolt, de hamar megint mosolygott.
- Nos, igen...erről jut eszembe- pillantott rám- Van kekszem, kérsz?- nyújtott felém egy csomag csokis kekszet, én pedig nevetve elfogadtam egyet. Nem véletlenül lett a beceneve Csokis keksz.
Mikor elindultam haza, még gyorsan beugrottam a postára és Ken pedig jött velem. Felajánlotta, hogy cipeli azt a hihetetlenül "nehéz" dobozt, amibe a könyveim voltak. Először tiltakoztam, de vele nem lehet veszekedni, nagyon meggyőző volt. Azt állította, hogy orra fogok bukni a könyveimet pedig beleejtem a sárba és ezzel nem tudtam vitatkozni, hiszen előfordult már egyszer...illetve ötször, ha jól emlékszem. A haza felé vezető úton nagyon sokat nevettünk és olyan történeteket meséltünk egymásnak, amik azután történtek, hogy elváltunk egymástól. Mesélt egy olyan, hogy amikor az első napot töltötte a katonai suliban, akkor ellopták az összes alsónadrágját és zászlónak használták őket. Én ezen természetesen jóízűen nevettem, de ez nem nyerte el nála a tetszésemet, ezért gondolatban adott egy fekete pontot, majd azzal viccelődött, hogy a mikulás virgácsot fog adni karácsonyra. Erre csak vállat vontam és tovább nevettem. Mire hazaértünk már régen sötét volt, pedig még csak négy óra volt. Ez a tél hibája. Jócskán december elejét tapostuk, ezért reggelente világos volt, délutánonként pedig sötét. A nap-éj egyenlőség vagy mi a fene...mindegy. Amint beléptünk a házba körülvett a finom meleg, én pedig megborzongtam. Ken udvariasan lesegítette rólam a kabátot, majd ő is levette magáról. Lehúztuk a cipőnket és beléptünk a nappaliba, ahol elkezdtem filmek között válogatni, Ken pedig levágódott a kanapéra és onnan figyelt. Elkezdtem sorolni a filmek címét amiből válogathatott.
- Nagy fiúk 1, Nagy fiúk 2, Családi üzelmek, Tűzgyűrű...
- Tűzgyűrű!- kiáltott fel boldogan, én pedig beraktam a CD-t a DVD lejátszóba és elindítottam a filmet, majd Ken mellé telepedtem a kanapéra. Átkarolta a vállam és ránk terített egy pokrócot.
A film fele sem telt, de én képes voltam elaludni. Na, nem baj...majd holnap bocsánatot kérek.
2014. november 21., péntek
14. fejezet- Rendben...akkor játszunk!
Az ébresztőórám rémes ricsajára keltem. Nyűgösen a fejemre húztam a takarót, hogy ne halljam, de sajnos nem vált be. Miért kell ilyen hangosra állítani? Kinyúltam a takaró alól és elkezdtem tapogatózni a sötétben. Nemsokára sikerült megtalálnom az órát, viszont a leállító gombot nem találtam. Hatalmasat sóhajtottam és levertem az éjjeliszekrényemről. Hangosan koppant a parkettán, talán össze is tört, de szerintem megérte, ugyanis már nem hallottam azt a rémes hangot. Lerántottam magamról a takarót és kiugrottam az ágyból...vagyis nem. Egyáltalán nem ez történt. Addig stimmel a dolog, hogy lerántottam a takarót, de az már nem, hogy kiugrottam. Inkább kiestem az ágyból, aztán ugrottam meg, ugyanis sikeresen ráestem a vekkerem megmaradt darabjaira. Fájdalmasan felkiáltottam és rondán szitkozódtam. A fenekemet dörzsölgetve indultam meg a fürdő felé, hogy letusolhassak. Miután ezzel végeztem, fölkaptam magamra valami suliba illőt. Igazából nem sokat vesződtem vele, mert ha nem indulok el gyorsan nagyon el fogok késni. Így hát összekaptam magam és roham tempóban indultam meg a suli felé. Szerencsémre nem laktam messze és az is segített, hogy át tudtam vágni egy parkon. A gyors sétámat előszedve kezdtem el menni a parkon át. És mit hoz össze a sors? Már messziről láttam a sulit a sarkon, mikor egy bicajos majdnem elgázolt. Szó szerint. Ha nem ugrok félre, szerintem most úgy feküdnék a járda közepén, mint egy palacsinta. Lihegve átléptem a suli kapuját, szerencsére sértetlenül. Kocogásba kezdtem és az épület küszöbét is átléptem. Remegve a térdemre támaszkodtam s lepillantottam az órámra. Amint megláttam hány óra, megállt bennem az ütő. Még csak 7:10 volt! Hogy a fenébe nézhettem el ennyire az időt?! Mikor elindultam, meg voltam arról győződve, hogy már 7:48 van! Lassan kifújtam a levegőt és próbáltam megnyugodni. Nyugi kislány, még van időd. Nem fogsz elkésni. Hangosan sóhajtottam és mivel nem tudtam mit csinálni, elkezdtem járkálni a suliban. Ahogy végig mentem a folyosókon, csak néhány szállingózó DÖK-ös diákot láttam, amint éppen plakátokat ragasztanak a falra kitett parafa táblákra. Kíváncsian odasétáltam az egyikhez és megnéztem.
Kedves Diákok!
Ebben az évben úgy döntött a Tantestület,
hogy sakk-bajnokságot szervezünk!
Aki úgy hiszi, hogy nyerhet vagy csak
egyszerűen szórakozni szeretne nyugodtan
jelentkezzen! A verseny délután 5-kor kezdődik!
Szeretettel és tisztelettel:
A Tantestület
Szemeimmel gyorsan végig futottam a szöveget és kicsit meglepődtem. Ebben az évben? Azt hittem minden évben van, hiszen ez egy hihetetlenül sznob iskola.
- Na, mi van? Csak nem hiszed, hogy jelentkezel?- szólalt meg mögöttem egy rémisztően ismerős hang, mire összerezzentem. Lassan megfordultam, nem akartam semmi hirtelen mozdulatot tenni (valahol olvastam, hogy a vadállatok közelében kifejezetten TILOS). Amint teljesen átfordultam Deboráhval találtam szembe magam. Elégedett vigyorát sikerült az agyamba vésnem. Vajon most mit akar tőlem?
- Nem, nem szándékoztam- feleltem rezzenéstelenül.
- Ó, miért nem?- biggyesztette le az ajkát szomorúan, egyben gúnyosan- Nem érzed magad elég jónak?- tudtam, hogy csak fel akar bosszantani, ezért nem hagytam neki.
- Csuklóból legyőznélek, de nem akarlak megríkatni- mosolyodtam el most én. Kissé összevonta a szemöldökét, majd kicsit megérintette az arcomat.
- Már kezdenek elmúlni a sebeid. Akarsz újakat?- gyorsan elrántottam a fejem, mielőtt bármit is csinálhatott volna. Ez a beszólás csupán csak elterelés, tudtam, hogy mit akar.
- Ki akarsz hívni engem?- vontam fel enyhén a szemöldököm. Deborah élesen felnevetett.
- Jaj, drágám! Nem kell ahhoz kihívnom téged, hogy tudjam jobb vagyok nálad!- önfeledten nevetett, azonban nekem hatalmas előnyöm volt vele szemben.
- Rendben, bizonyítsd be! Te, én, ma 5-kor! Benne vagy?- nyújtottam felé a kezem. Ha annyival jobb, ahogy mondja, akkor gyerünk, ne csak a szája járjon! Deborah szeme kihívóan csillogott és határozottan megrázta a kezem. Még fogalma sem volt mibe keveredett.
A délután hamar eljött, én pedig a suli felé ráérősen cammogtam. Kapucnimat az arcomba húztam, égette a délutáni nap a szememet. A suliba hamar beérnem, a folyosón ismét csak kevesen lófráltak. Azt hiszem a versenyzők...nem tudom. Utam az ebédlőhöz vezetett, ugyanis ott volt megtartva a bajnokság. Ezt még délelőtt tudakoltam meg Nathanieltől. Elfelejtették ráírni a plakátra, hogy hol lesz a verseny. Hát...gratulálok hozzá. Amikor beléptem az elzárt- és eddig számomra ismeretlen- helyiségbe az a látvány fogadott, amire számítottam. Nyolc asztal volt felállítva, ugyanis csak nyolc pár jelentkezett. Deborah pont középen foglalt helyet, hogy mi legyünk a középpontban. Odasétáltam és helyet foglaltam a székemen.
- Nahát, nahát! Hát mégis eljöttél?- nem kellett nagy agynak lenni ahhoz, hogy tudjam költői kérdésnek szánta. Nem baj...nem fog sokáig nevetni.
- Oké...akkor játszunk!- mosolyogtam rá kíméletlenül.
Mindössze 2 órára volt szükségem, hogy lesöpörjem a pályáról. Azaz...a sakk tábláról. Utolsó lépésként sarokba szorítottam a királyt, majd teljesen blokkoltam a mozgását. Őszintén szólva arra számítottam, hogy tíz perc után kiesik, de kellemesen csalódtam. Deborah csak dadogott össze-vissza. Biztos vagyok, hogy ő meg kellemetlenül csalódott, szinte biztos volt benne, hogy ő fog nyerni. Már éppen indultam volna, amikor megállított.
- E...ezt...hogy?- kérdezte.
- Semmi esélyed nem volt- szólaltam meg kis idő után, mire kikerekedett szemekkel rám nézett. Hangosan és idegesen fújtatott, én pedig nem tehettem mást csak csöndben vártam.
- Biztosra veszem, hogy csaltál!- kiáltott rám, mire csak szelíden elmosolyodtam. Nem tehettem róla, hogy nem tudja elfogadni a vereséget. Elfordultam azzal a szándékkal, hogy távozzak, de megint megállított.
- Hogy csináltad?- kérdezte megint. Megfordultam és a szemébe néztem.
- Egy mester nem árulja el a titkait- kacsintottam rá, majd végleg kiléptem a helyiségből.
Haza felé menet találkoztam Castiellel, ami kicsit meglepett.
- Szia- köszöntem rá, ő pedig visszaköszönt, közben pedig mosolygott.
- Hallottam fölényes győzelmedről. Nem is tudtam, hogy okos vagy- erre csak a szememet forgattam. Nagyon szellemes!
- Mi szél hozott erre? Nem láttalak a suliban- érdeklődve felé fordultam.
- Dolgom volt- mondta egyszerűen és közelebb hajolt az arcomhoz. Tudtam, hogy meg akar csókolni, de nem hagytam neki.
- Ha nincs értelmes válasz, nincs csók- közöltem vele a lehetőségeket. Mikor 2 perc után sem szólalt meg, sértődve félre pillantottam.
- Akkor jó!- nyújtottam rá a nyelvem és elfordultam. Miután sikeresen hármat léptem, azonnal tudtam, hogy nem jön utánam. Gondolatban vállat vontam és otthonom felé vettem az irányt.
u.i.: Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Csenge barátnőmnek külön megköszönöm, hogy egyik beszélgetésünk alkalmával kaptam az ihletet, bár csak chatelni tudunk. Továbbá nagyon köszönöm mindenkinek, ugyanis elértük a +4000 látogatót;)! Nagyon-nagyon köszönöm! Csak ennyit szerettem volna, remélem továbbra is lelkesen várjátok a részeket!
üdv: Míra
u.i.: Sziasztok! Remélem tetszett a rész! Csenge barátnőmnek külön megköszönöm, hogy egyik beszélgetésünk alkalmával kaptam az ihletet, bár csak chatelni tudunk. Továbbá nagyon köszönöm mindenkinek, ugyanis elértük a +4000 látogatót;)! Nagyon-nagyon köszönöm! Csak ennyit szerettem volna, remélem továbbra is lelkesen várjátok a részeket!
üdv: Míra
2014. november 15., szombat
Szereplők
Név: Alaska White
Kor: 17
Szemszín: fekete
Hajszín: fekete (eredetileg tejföl-szőke)
Magasság: 175 cm
Súly: 55 kg
Csillagjegy: halak
Születésnap: március 17.
Kedven étel: sajtburger, sült krumpli, pizza, borsó főzelék, kínai
Kedvenc ital: cola, fanta, gyömbér, kávé
Kedvenc szín: mályva-lila, fekete
Szeret: bulizni, olvasni, ha egyedül van, a kutyáját, a családját (kivéve amikor nem)
Utálja: ha hazudnak neki. Castielt (vagy még sem?), ha azt hiszik képtelen meghozni egy döntést
.png)
.png)
Kor: 17
Szemszín: fekete
Hajszín: fekete (eredetileg tejföl-szőke)
Magasság: 175 cm
Súly: 55 kg
Csillagjegy: halak
Születésnap: március 17.
Kedven étel: sajtburger, sült krumpli, pizza, borsó főzelék, kínai
Kedvenc ital: cola, fanta, gyömbér, kávé
Kedvenc szín: mályva-lila, fekete
Szeret: bulizni, olvasni, ha egyedül van, a kutyáját, a családját (kivéve amikor nem)
Utálja: ha hazudnak neki. Castielt (vagy még sem?), ha azt hiszik képtelen meghozni egy döntést
Név: Castiel Maddox
Kor: 18
Szemszín: szürke
Hajszín: vörös (eredetileg fekete)
Magasság: 185 cm
Súly: 80 kg
Csillagjegy: oroszlán
Születésnap: augusztus 27.
Kedvenc étel: minden, ami egészségtelen
Kedvenc ital: kávé, sör, gyömbér
Kedvenc szín: vörös, fekete
Szeret: bulizni, inni, Alaskát piszkálni, a kutyáját, azokat a lányokat akik kiállnak magukért, az elektromos gitárját
Utálja: Nathanielt, ha megmondják neki mit csináljon
2014. november 14., péntek
13. fejezet- Egy kis nevetés úgy sem árt...
Másnap ki sem másztam az ágyamból. Egész délelőtt a takarók alatt gubbasztottam. Ráadásul kereszt anyu sem volt itthon, sőt egész héten nem lesz itthon. Valami üzleti út vagy mi. Magányosnak éreztem magam és az is rátett egy lapáttal, hogy Aaron sem volt már meg. Christa elajándékozta egy ismerősének, mert elvileg képtelen viselkedni és így nem maradhat a háznál. Ezt akkor tudtam meg, amikor tegnap este hazaértem.
" Miután valamennyire sikerült megnyugodnom és már képes voltam összerakni egy értelmes mondatot, körül néztem a házban. Valami hiányzott... Hiába nézelődtem, nem jöttem rá, hogy mi az. Elkezdtem járkálni a házban, hátha rájövök, hogy mi a fene hiányzik. Körbejártam az egész házat, de nem találtam semmi érdemlegeset, ezért az utolsó állomásomhoz érkeztem. Lassan sétáltam az udvar felé, már rögtön éreztem, hogy valami nincs rendjén. Aztán szemet szúrt nekem. Aaron... Eszeveszett rohanásba kezdtem az udvar felé, közben pedig egyetlen szót ismételgettem:
- Nem, nem, nem, nem, nem- más nem jött ki a számon. Kirontottam az udvarra, Aaronnak se híre se hamva.
- Kincsem...- szólalt meg mögöttem Christa.
- Hol van?- kérdezem rögtön követelőzően. Christa az égre emelte a szemét, majd visszafordította rám. Az arcán könnyek folytak le.
- Muszáj volt...- orrát megtörli pulcsija ujjával.
- Mi volt muszáj?!- egyre jobban felemeltem a hangom. Esdeklően rám nézett. Tekintete azt üzente:" kérlek érts meg!"
- Elajándékoztam- nyögi ki végre a kegyelem döfést. Mit csinált?
- Mi?- kérdem tőle halk, elhaló hangon, közben szememből patakokban folynak le a könnycseppek.
- Érts meg, muszáj volt! Állandóan felásta a kertet, mindig ugatott, a szomszédok már panaszkodtak is! Amikor áthívtam a barátnőmet, majdnem megtámadta! Nem maradhatott itt, kérlek érts meg!- tompán hallom, ahogy egy egész szóáradat jön ki a száján. Amint eljutott a tudatomig, hogy mit is pofázott eddig, képtelen voltam megállni.
- Ehhez akkor sem volt jogod! Milyen alapon veszed el tőlem a legfontosabb személyt az életemből?! Ki vagy te, hogy csak úgy a beleegyezésem nélkül elviszed?! Mit képzelsz, hogy ezt csak úgy elfogom fogadni?! Azt lesheted!- üvöltettem rá teli torokból, annyira, hogy néhány házban kigyulladt a lámpa fény. Christa összerezzent kirohanásomon, majd ő is rám ordított.
- Nem tudod visszaszerezni! Az egyik ismerősömnek ajándékoztam el, aki Franciaországban lakik! Nem szerezheted már vissza!- azt hittem ennél jobban semmi sem fájhat, de tévedtem. Végül az egyetlen értelmes dolog jött ki a számon.
- Gyűlöllek! Teljes szívemből gyűlöllek!- üvöltöttem a szoborra dermedt Christának. Berontottam a házba, majd fölszaladtam a szobámba és teljes erőből bevágtam az ajtót."
Ezután az incidens után egyáltalán nem beszéltünk. Azt hogy elutazik egy papírfecniről tudtam meg. Miután a perselyemben volt némi pénz, nem vesződtem azzal, hogy körülnézek a konyhában. Szerintem most úgy van vele, hogy akár meg is rohadhatok a szobámban. Felőlem...
Körülbelül egyig bírtam az ágyban feküdni, aztán még a létezésem is meguntam. Végül kisántikáltam a fürdőbe és szemügyre vettem magam. Az arcomon rengeteg kisebb-nagyobb zúzódás volt látható. Az arcomhoz emeltem a kezem és az egyik ujjammal megérintettem egy kisebb sebet. Miután nem fájt különösebben, előszeretettel nyomkodtam meg a többit is. Nem tehetek róla, hogy mazochista vagyok. Vagy mégis? Rövid elmélkedésemet a csengő zavarta meg. Amilyen gyorsan csak tudtam lesántikáltam a lépcsőn, ami meg kell hogy mondjam: nem volt egy leány álom. Minden lépés fájt. 2 perc múlva sikeresen leértem és hogyha nem fájna a lábam, még táncra is perdültem volna. Az utóbbi pár órában különösen fájt, ezért ez már rekord időnek számított. Kinyitottam az ajtót és egy nem várt személy állt az ajtóban. Castiel most is dzsekiben és farmerben mutatkozott a nyilvánosság előtt. Egy pillanatig azt hittem rosszul látok, de nem is adott túl sok gondolkodási időt. Amint nem figyeltem rá, előre lendült és a karjaiba zárt.
- Sajnálom, az egész az én hibám- lehelte szinte hangtalanul a nyakamba, mire megborzongtam. Most az egyszer nem toltam el magamtól, hanem inkább közelebb bújtam hozzá. Nem volt értelme tiltakozni, amikor ilyen magányos vagyok. Castiel még szorosabban ölelt magához, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Valószínűleg sokáig állhattunk így, mert az utcáról egy perverz fiú banda odakiáltott nekünk.
- Menjetek szobára, ha már ennyire összetapadtatok!- hangos füttyszó jelezte a többiek egyetértését. Castiel elhúzódott, majd teljesen elengedett. Kicsit csalódott voltam, de hát ez van.
- Hé, seggfej! Attól még hogy rám tapadnak a csajok, rád pedig nem, azért nem kell irigykedni! Mondjuk valószínűleg egyedül fogsz meghalni, de az már nem az én bajom!- Castiel mindezt tökéletes mosollyal az arcán mondta, még ki is húzta magát, hogy erőteljesebbnek tűnjön. Hogy a tesztoszteron mi mindenre képes... A srácok látták, hogy nem egyszerű pasival állnak szemben, ezért leléptek. Castiel diadalittas mosollyal fordult felém, mire csak az égnek emeltem a szemem.
- Ez mire volt jó?- kérdezem sóhajtva, mire csak vigyorogva közelebb hajolt.
- Megvédem a területem Hercegnő- mondja kacsintva, majd egy pille könnyű puszit nyomott a homlokomra. Édes, rövid csókja átjárta a testemet s némán felsóhajtottam.
- Bemehetünk?- kérdezi rekedtesen. Bambán bólintottam és félre álltam az ajtóból. Castiel belépett a házba, besétált a nappaliba a levetődött a kanapéra. Én a szemben lévő fotelba telepedtem le, mire felvonta a szemöldökét.
- Nem bújsz ide? Hozzám?- fejével maga mellé int s vár. Kisvártatva bizonytalanul felé lépkedtem és a kanapé szélére ültem. Erre elégedetlenül felmordult, átkarolta a derekamat s lehúzott maga mellé. Pillanatok alatt zavarba jöttem, de az érzés hamar elmúlt, ahogy megéreztem teste melegét. A vállára hajtottam a fejem s lehunytam a szemem, közben Castiel nyugtató köröket rajzolt a derekamra. Már majdnem újra elaludtam, amikor neki is feltűnt a változás.
- Nem hiányzik valami? Minden olyan csöndes- érdeklődés mutatott a hangja.
- De, hiányzik- mondom halkan, szipogva.
- Ne kérdezzem?- erre csak megráztam a fejem és a válla hajlatába rejtettem az arcom. Nem akartan arra gondolni, hogy Aaron már nincs mellettem. Már majdnem elbőgtem magam, amikor Castiel szava elakadt.
- Mi a...?- előre nyúlt és a következő pillanatban a kezében volt a "Helyes pasik" című magazinom. A magazin főleg félmeztelen, kockás hasú pasikat mutatott, hogy a lányok értük csorgassák a nyálukat.
- Mi ez?- hangja hitetlenkedő, ráadásul majdnem elröhögte magát.
- Most mi van? Valamiből nekem is élnem kell!- motyogom a nyakába, mire éreztem, hogy elvigyorodik.
- Bébi, ha ilyen pasikat akarsz bámulni, akkor csak egy telefonodba kerül és vetkőzöm előtted!- mondja vigyorogva, én pedig elröhögtem magam.
- Lehet majd élek a lehetőséggel!- nézek mosolyogva a szemébe. Castiel szeme elsötétült.
- Remélem is!- közelebb hajolt s finom csókot nyomott a számra. Amikor biztos volt benne, hogy nem húzódom el, újra megcsókolt. Ez a csók most elmélyült és szenvedélyes lett, én pedig már nem tudtam titkolni az érzéseimet, igenis vágytam a csókjaira. Castiel átfordított és most ő volt fölül én pedig alatta, kissé rám nehezedett. Belemarkoltam frissen mosott, puha hajába s közelebb húztam magamhoz, éreztem apró mosolyát a csókban, mire én is kissé elmosolyodtam. A csóknak végül a levegő hiány vetett véget. Aprókat kortyoltam abból a levegőből amit ő kifújt. Forró lélegzete égette ajkaimat, ismét vágyakoztam a csókjára. A szemembe nézett, én pedig elkuncogtam magam csak úgy...ok nélkül. Castiel elmosolyodott, majd egy apró puszit nyomott vágyakozó ajkaimra. Végül elhúzódott tőlem s mellém heveredett, én pedig hozzá bújtam, vállára hajtottam a fejem. Lehunytam a szemem és hallgattam gyors, de egyre lassuló szívverését. Számomra ez volt a biztonság, a megváltás.
" Miután valamennyire sikerült megnyugodnom és már képes voltam összerakni egy értelmes mondatot, körül néztem a házban. Valami hiányzott... Hiába nézelődtem, nem jöttem rá, hogy mi az. Elkezdtem járkálni a házban, hátha rájövök, hogy mi a fene hiányzik. Körbejártam az egész házat, de nem találtam semmi érdemlegeset, ezért az utolsó állomásomhoz érkeztem. Lassan sétáltam az udvar felé, már rögtön éreztem, hogy valami nincs rendjén. Aztán szemet szúrt nekem. Aaron... Eszeveszett rohanásba kezdtem az udvar felé, közben pedig egyetlen szót ismételgettem:
- Nem, nem, nem, nem, nem- más nem jött ki a számon. Kirontottam az udvarra, Aaronnak se híre se hamva.
- Kincsem...- szólalt meg mögöttem Christa.
- Hol van?- kérdezem rögtön követelőzően. Christa az égre emelte a szemét, majd visszafordította rám. Az arcán könnyek folytak le.
- Muszáj volt...- orrát megtörli pulcsija ujjával.
- Mi volt muszáj?!- egyre jobban felemeltem a hangom. Esdeklően rám nézett. Tekintete azt üzente:" kérlek érts meg!"
- Elajándékoztam- nyögi ki végre a kegyelem döfést. Mit csinált?
- Mi?- kérdem tőle halk, elhaló hangon, közben szememből patakokban folynak le a könnycseppek.
- Érts meg, muszáj volt! Állandóan felásta a kertet, mindig ugatott, a szomszédok már panaszkodtak is! Amikor áthívtam a barátnőmet, majdnem megtámadta! Nem maradhatott itt, kérlek érts meg!- tompán hallom, ahogy egy egész szóáradat jön ki a száján. Amint eljutott a tudatomig, hogy mit is pofázott eddig, képtelen voltam megállni.
- Ehhez akkor sem volt jogod! Milyen alapon veszed el tőlem a legfontosabb személyt az életemből?! Ki vagy te, hogy csak úgy a beleegyezésem nélkül elviszed?! Mit képzelsz, hogy ezt csak úgy elfogom fogadni?! Azt lesheted!- üvöltettem rá teli torokból, annyira, hogy néhány házban kigyulladt a lámpa fény. Christa összerezzent kirohanásomon, majd ő is rám ordított.
- Nem tudod visszaszerezni! Az egyik ismerősömnek ajándékoztam el, aki Franciaországban lakik! Nem szerezheted már vissza!- azt hittem ennél jobban semmi sem fájhat, de tévedtem. Végül az egyetlen értelmes dolog jött ki a számon.
- Gyűlöllek! Teljes szívemből gyűlöllek!- üvöltöttem a szoborra dermedt Christának. Berontottam a házba, majd fölszaladtam a szobámba és teljes erőből bevágtam az ajtót."
Ezután az incidens után egyáltalán nem beszéltünk. Azt hogy elutazik egy papírfecniről tudtam meg. Miután a perselyemben volt némi pénz, nem vesződtem azzal, hogy körülnézek a konyhában. Szerintem most úgy van vele, hogy akár meg is rohadhatok a szobámban. Felőlem...
Körülbelül egyig bírtam az ágyban feküdni, aztán még a létezésem is meguntam. Végül kisántikáltam a fürdőbe és szemügyre vettem magam. Az arcomon rengeteg kisebb-nagyobb zúzódás volt látható. Az arcomhoz emeltem a kezem és az egyik ujjammal megérintettem egy kisebb sebet. Miután nem fájt különösebben, előszeretettel nyomkodtam meg a többit is. Nem tehetek róla, hogy mazochista vagyok. Vagy mégis? Rövid elmélkedésemet a csengő zavarta meg. Amilyen gyorsan csak tudtam lesántikáltam a lépcsőn, ami meg kell hogy mondjam: nem volt egy leány álom. Minden lépés fájt. 2 perc múlva sikeresen leértem és hogyha nem fájna a lábam, még táncra is perdültem volna. Az utóbbi pár órában különösen fájt, ezért ez már rekord időnek számított. Kinyitottam az ajtót és egy nem várt személy állt az ajtóban. Castiel most is dzsekiben és farmerben mutatkozott a nyilvánosság előtt. Egy pillanatig azt hittem rosszul látok, de nem is adott túl sok gondolkodási időt. Amint nem figyeltem rá, előre lendült és a karjaiba zárt.
- Sajnálom, az egész az én hibám- lehelte szinte hangtalanul a nyakamba, mire megborzongtam. Most az egyszer nem toltam el magamtól, hanem inkább közelebb bújtam hozzá. Nem volt értelme tiltakozni, amikor ilyen magányos vagyok. Castiel még szorosabban ölelt magához, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Valószínűleg sokáig állhattunk így, mert az utcáról egy perverz fiú banda odakiáltott nekünk.
- Menjetek szobára, ha már ennyire összetapadtatok!- hangos füttyszó jelezte a többiek egyetértését. Castiel elhúzódott, majd teljesen elengedett. Kicsit csalódott voltam, de hát ez van.
- Hé, seggfej! Attól még hogy rám tapadnak a csajok, rád pedig nem, azért nem kell irigykedni! Mondjuk valószínűleg egyedül fogsz meghalni, de az már nem az én bajom!- Castiel mindezt tökéletes mosollyal az arcán mondta, még ki is húzta magát, hogy erőteljesebbnek tűnjön. Hogy a tesztoszteron mi mindenre képes... A srácok látták, hogy nem egyszerű pasival állnak szemben, ezért leléptek. Castiel diadalittas mosollyal fordult felém, mire csak az égnek emeltem a szemem.
- Ez mire volt jó?- kérdezem sóhajtva, mire csak vigyorogva közelebb hajolt.
- Megvédem a területem Hercegnő- mondja kacsintva, majd egy pille könnyű puszit nyomott a homlokomra. Édes, rövid csókja átjárta a testemet s némán felsóhajtottam.
- Bemehetünk?- kérdezi rekedtesen. Bambán bólintottam és félre álltam az ajtóból. Castiel belépett a házba, besétált a nappaliba a levetődött a kanapéra. Én a szemben lévő fotelba telepedtem le, mire felvonta a szemöldökét.
- Nem bújsz ide? Hozzám?- fejével maga mellé int s vár. Kisvártatva bizonytalanul felé lépkedtem és a kanapé szélére ültem. Erre elégedetlenül felmordult, átkarolta a derekamat s lehúzott maga mellé. Pillanatok alatt zavarba jöttem, de az érzés hamar elmúlt, ahogy megéreztem teste melegét. A vállára hajtottam a fejem s lehunytam a szemem, közben Castiel nyugtató köröket rajzolt a derekamra. Már majdnem újra elaludtam, amikor neki is feltűnt a változás.
- Nem hiányzik valami? Minden olyan csöndes- érdeklődés mutatott a hangja.
- De, hiányzik- mondom halkan, szipogva.
- Ne kérdezzem?- erre csak megráztam a fejem és a válla hajlatába rejtettem az arcom. Nem akartan arra gondolni, hogy Aaron már nincs mellettem. Már majdnem elbőgtem magam, amikor Castiel szava elakadt.
- Mi a...?- előre nyúlt és a következő pillanatban a kezében volt a "Helyes pasik" című magazinom. A magazin főleg félmeztelen, kockás hasú pasikat mutatott, hogy a lányok értük csorgassák a nyálukat.
- Mi ez?- hangja hitetlenkedő, ráadásul majdnem elröhögte magát.
- Most mi van? Valamiből nekem is élnem kell!- motyogom a nyakába, mire éreztem, hogy elvigyorodik.
- Bébi, ha ilyen pasikat akarsz bámulni, akkor csak egy telefonodba kerül és vetkőzöm előtted!- mondja vigyorogva, én pedig elröhögtem magam.
- Lehet majd élek a lehetőséggel!- nézek mosolyogva a szemébe. Castiel szeme elsötétült.
- Remélem is!- közelebb hajolt s finom csókot nyomott a számra. Amikor biztos volt benne, hogy nem húzódom el, újra megcsókolt. Ez a csók most elmélyült és szenvedélyes lett, én pedig már nem tudtam titkolni az érzéseimet, igenis vágytam a csókjaira. Castiel átfordított és most ő volt fölül én pedig alatta, kissé rám nehezedett. Belemarkoltam frissen mosott, puha hajába s közelebb húztam magamhoz, éreztem apró mosolyát a csókban, mire én is kissé elmosolyodtam. A csóknak végül a levegő hiány vetett véget. Aprókat kortyoltam abból a levegőből amit ő kifújt. Forró lélegzete égette ajkaimat, ismét vágyakoztam a csókjára. A szemembe nézett, én pedig elkuncogtam magam csak úgy...ok nélkül. Castiel elmosolyodott, majd egy apró puszit nyomott vágyakozó ajkaimra. Végül elhúzódott tőlem s mellém heveredett, én pedig hozzá bújtam, vállára hajtottam a fejem. Lehunytam a szemem és hallgattam gyors, de egyre lassuló szívverését. Számomra ez volt a biztonság, a megváltás.
2014. november 12., szerda
Imádat és verseny
Sziasztok! Előszöris: már elértük a +3000 oldalmegjelenítést ( ismétlem 3000!!!), amiért nagyon imádlak titeket :)!! Másodszor: arra gondoltam,hogy rendeznék egy kis versenyt, ami annyit takar, hogy aki a legjobb képes fejlécet tervezi, azé lesz kint a blogomon és kialakíthat egy saját karaktert, ami belefog kerülni a történetbe főszerepként :)! A felécen csak annyi kitűzésem lenne, hogy legyen rajta a blog címe! A karakterhez pedig annyit, hogy írjatok le a jellemét, mit szeret, mit nem, hogy néz ki stb. Ezen az e-mail címen tudtok elérni: ertlmira@gmail.com! Ennyi lenne remélem minél többen fogtok jelentkezni:) A versenyt november végén zárom!
Üdv: Míra :)
Mint látjátok, én is bevezettem egy kis újítást, de attól még bátran belehet küldeni a munkátokat!
További kellemes napot! :)
Üdv: Míra :)
Mint látjátok, én is bevezettem egy kis újítást, de attól még bátran belehet küldeni a munkátokat!
További kellemes napot! :)
2014. november 11., kedd
12. fejezet- Deborah
Sziasztok! Nagyon örülök, hogy bejelenthetem: mégis van időm megírni még egy részt! :D Én vagyok a legizgatottabb, mivel izgalmasra szeretném megírni a részt és remélem sikerül is és elnyeri a tetszésetek! Remélem majd megírjátok, hogy min kéne változtatni vagy esetleg mi tetszett benne. :) Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást! Káromkodás fellelhető a fejezetben!
Megkönnyebbülten keltem fel a székemből, vége volt az utolsó órámnak is. Sietve sétáltam ki a biológia teremből, minél előbb haza akartam jutni, hiszen lilán virítottam egész nap. Mondjuk egyik szünetben Alexy megjegyezte, hogy nagyon jól áll nekem ez a szín. Hát kösz... Időközben leértem a földszintre és mindössze négy méter választott el az iskola kijáratától, amikor valaki megragadta a vállam és berántott a mosdóba. Szembefordultam hirtelen jött támadómmal és megszeppenve meredtem rá. Meglepetésemre nem Castiel jött hozzám, hanem egy barna hajú, kék szemű lány. Mielőtt bevágta volna az ajtót, még volt időm megfigyelni, hogy csillag tetoválások vannak a jobb vállán (gyors megfigyelő vagyok, lehet jól fog jönni, ha hívnom kell a rendőrséget). A csaj szembefordult velem és rám meredt. Egy ideig méregetett, majd megszólalt.
- Tudod ki vagyok?- hangja nyugodtságról árulkodott, viszont láttam, hogy egy ugrásra készen vadállattal van dolgom. Megráztam a fejem, mire halkan felnevetett.
- Ez azért van, mert egy tudatlan kis kurva vagy- megrázta a fejét- Deborah vagyok- nekem aztán mondhatta, hogy kicsoda, pont leszartam, viszont leesett, hogy ő Castiel volt barátnője. Enyhén összehúztam a szemöldököm. Kis ideig gondolkodtam, majd rájöttem. Ez a nőszemély, azért zárt be a WC-be, mert azt hitte, hogy rámozdultam Castielre. Észre sem vettem, hogy hangosan kacagok. Az sem érdekelt, hogy még mindig teljesen lila vagyok, önfeledtem nevettem.
- Most mi van?!- kiáltott rám idegesen Deborah.
- Te...a...azt hiszed...hogy...rámozdultam Castielre?!- akadozva beszéltem, majd' megfulladtam a röhögéstől. Deborah öt perc után végül megunta, hogy nevetek, kinyitotta a mosdóajtót és intett. Kicsit eltávolodott az ajtótól és félre állt. Az ajtón két nagydarab csaj lépett be. Valószínűleg gyúrni jártak vagy valami, mert nem úgy néztek ki, mint az átlag. Ahogy felmértem őket, azonnal elszállt a jókedvem. Nagyot nyeltem és egy lépést hátráltam, de nem sok értelme volt. Beszorultam a WC-be egy pszichopatával és két kidobó emberrel. Illetve...kidobó csajjal.
- Ő Dorothi, ő pedig Sarah,- intett a két csaj felé- de igazából nem kell megjegyezned a nevüket. Valószínűleg nem is fogsz rájuk emlékezni- itt ledermedtem.
- Mi van?- kérdeztem elhalóan. Ugye nem arra gondol...? Deborah gyorsan kitekintett az ajtón és mikor visszafordult, intett a csajoknak.
- Tiszta a levegő. Kezdhetitek!- a parancsra a két csaj úgy jött nekem, mint két buldózer. Az egyik hasba rúgott, míg a másik állon vágott. Szó szerint ott ütöttek, ahol értek. Végül úgy estem össze, mint egy rongybaba. Még tompán hallottam, ahogy csapódik a mosdó ajtaja. A számból és az orromból is vér csorgott. Magzatpózban összegömbölyödtem a hideg csempén. Nem voltam az a sírós fajta, de most kicsordult egy-két könnycsepp. Halkan sírtam. Mit tettem, hogy ezt kaptam?
Időérzékem szerint körülbelül három órát fekhettem ott. Számtalanszor próbáltam felállni, mindig befuccsolt az ötlet. Mindenem hihetetlenül fájt, de leginkább a jobb karom. Végül elszántan megpróbáltam felkelni és sikerült is, bár kicsit- illetve nagyon- imbolyogtam. Szédültem és majdnem berepedt a koponyám, annyira fájt a fejem. Amikor kiléptem a folyosóra, sötétség fogadott. Valószínűleg már bezárt az iskola. Odabicegtem a bejárati ajtóhoz és ráhelyeztem a kezem a kilincsre. Lenyomtam. Ahogy sejteni lehetett, az ajtó be van zárva. Sóhajtottam. Most mit csináljak? Mint hogy az egyik ablakon sem tudtam kiugrani, elkezdtem járkálni, hátha van még egy lélek az iskolában. Körbejártam az egész földszintet, mire észrevettem egy kis halvány fénysugarat a sötétségben. A DÖK teremből szivárgott. Gondoltam egyet és kopogás nélkül benyitottam. Meglepetésemre Nathaniel volt a teremben. Háttal állt nekem, de amikor becsuktam az ajtót, felém fordult. Amikor meglátott meglepődés futott át tiszta, unott vonásain, de rögtön aggodalom vette át a helyét és gyorsan elém lépett.
- Ki tette ezt veled?- futtatta végig finoman az ujjait az arcomon. Csak egy nevet mondtam.
- Deborah- ahogy visszagondoltam arra, ami a mosdóban történt, majdnem sírógörcsöt kaptam. Nathaniel szeme elsötétült és bólintott.
- Értem- csak ennyit mondott, nem kérdezett semmi mást. Az asztal felé intett jelezve, hogy üljek rá, én pedig eleget tettem a kérésnek. Gyorsan fölkászálódtam az asztalra és vártam. Nathaniel előkereste az elsősegély dobozt. Előszedte a vattapamacsokat és az alkoholt. A vattákat leöntötte egy kis alkohollal és az arcomhoz érintette. Az arcvonásaim összerándultak, de nem adtam ki egy hangot sem. Csendben tűrtem, hogy letisztítsa az arcomról a rászáradt vért és kitisztítsa a sebeimet. Mikor végzett csendesen szólt, hogy kész van és ellépett mellőlem. Összepakolt mindent s a helyére tette a dobozt. Már éppen indultam volna ki, amikor eszembe jutott valami.
-Öhm...zárva van a suli bejárati ajtaja- közöltem vele a tényt, majd beharaptam a számat. Kicsit kínos volt a szituáció, de nem nagyon. Ismét csak bólintott, majd előhúzott egy kulcsot a zsebéből és kisétált az ajtón, én pedig engedelmesen követtem. Illetve...engedelmesen bicegtem utána. A bejárati ajtóhoz érve a kulcsot behelyezte a zárba s kétszer elfordította. Szélesre tárta előttem az ajtót, én pedig kiléptem rajta. Már éppen indultam volna, amikor eszembe ötlött egy gondolat.
- A táskám...-suttogtam elhalóan.
- Várj meg! Megkeresem a táskádat és haza kísérlek!- mondta elszántan. Bólintottam és intettem egy pad felé, hogy tudja odaültem. Nemsokára vissza is ért a táskámmal együtt. Valószínűleg a WC-ben találta meg. Odanyújtotta a táskámat, én pedig a vállamra tettem. Nathaniel a hátamra helyezte a kezét és egész haza úton el sem vette onnan. A kapunk előtt elbúcsúzott tőlem és sietve távozott. Mikor beértem a házba, ledobtam a táskámat. A csattanásra Christa is előbújt a konyhából.
- Drágám! Uram isten, mi történt veled?!- hangja tele volt aggodalommal. Nem szóltam semmit, csak a karjaiba bújtam és elsírtam magam, ő pedig nyugtatóan a hátamat simogatta. Felajánlotta, hogy leigazolja a holnapi napomat és itthon maradhatok. Csak bólogattam. Fölkísért a szobámba és ágyba rakott, majd betakargatott, mint kis koromban. Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam s lecsuktam a szemem. Azonnal álomba szenderedtem.
Megkönnyebbülten keltem fel a székemből, vége volt az utolsó órámnak is. Sietve sétáltam ki a biológia teremből, minél előbb haza akartam jutni, hiszen lilán virítottam egész nap. Mondjuk egyik szünetben Alexy megjegyezte, hogy nagyon jól áll nekem ez a szín. Hát kösz... Időközben leértem a földszintre és mindössze négy méter választott el az iskola kijáratától, amikor valaki megragadta a vállam és berántott a mosdóba. Szembefordultam hirtelen jött támadómmal és megszeppenve meredtem rá. Meglepetésemre nem Castiel jött hozzám, hanem egy barna hajú, kék szemű lány. Mielőtt bevágta volna az ajtót, még volt időm megfigyelni, hogy csillag tetoválások vannak a jobb vállán (gyors megfigyelő vagyok, lehet jól fog jönni, ha hívnom kell a rendőrséget). A csaj szembefordult velem és rám meredt. Egy ideig méregetett, majd megszólalt.
- Tudod ki vagyok?- hangja nyugodtságról árulkodott, viszont láttam, hogy egy ugrásra készen vadállattal van dolgom. Megráztam a fejem, mire halkan felnevetett.
- Ez azért van, mert egy tudatlan kis kurva vagy- megrázta a fejét- Deborah vagyok- nekem aztán mondhatta, hogy kicsoda, pont leszartam, viszont leesett, hogy ő Castiel volt barátnője. Enyhén összehúztam a szemöldököm. Kis ideig gondolkodtam, majd rájöttem. Ez a nőszemély, azért zárt be a WC-be, mert azt hitte, hogy rámozdultam Castielre. Észre sem vettem, hogy hangosan kacagok. Az sem érdekelt, hogy még mindig teljesen lila vagyok, önfeledtem nevettem.
- Most mi van?!- kiáltott rám idegesen Deborah.
- Te...a...azt hiszed...hogy...rámozdultam Castielre?!- akadozva beszéltem, majd' megfulladtam a röhögéstől. Deborah öt perc után végül megunta, hogy nevetek, kinyitotta a mosdóajtót és intett. Kicsit eltávolodott az ajtótól és félre állt. Az ajtón két nagydarab csaj lépett be. Valószínűleg gyúrni jártak vagy valami, mert nem úgy néztek ki, mint az átlag. Ahogy felmértem őket, azonnal elszállt a jókedvem. Nagyot nyeltem és egy lépést hátráltam, de nem sok értelme volt. Beszorultam a WC-be egy pszichopatával és két kidobó emberrel. Illetve...kidobó csajjal.
- Ő Dorothi, ő pedig Sarah,- intett a két csaj felé- de igazából nem kell megjegyezned a nevüket. Valószínűleg nem is fogsz rájuk emlékezni- itt ledermedtem.
- Mi van?- kérdeztem elhalóan. Ugye nem arra gondol...? Deborah gyorsan kitekintett az ajtón és mikor visszafordult, intett a csajoknak.
- Tiszta a levegő. Kezdhetitek!- a parancsra a két csaj úgy jött nekem, mint két buldózer. Az egyik hasba rúgott, míg a másik állon vágott. Szó szerint ott ütöttek, ahol értek. Végül úgy estem össze, mint egy rongybaba. Még tompán hallottam, ahogy csapódik a mosdó ajtaja. A számból és az orromból is vér csorgott. Magzatpózban összegömbölyödtem a hideg csempén. Nem voltam az a sírós fajta, de most kicsordult egy-két könnycsepp. Halkan sírtam. Mit tettem, hogy ezt kaptam?
Időérzékem szerint körülbelül három órát fekhettem ott. Számtalanszor próbáltam felállni, mindig befuccsolt az ötlet. Mindenem hihetetlenül fájt, de leginkább a jobb karom. Végül elszántan megpróbáltam felkelni és sikerült is, bár kicsit- illetve nagyon- imbolyogtam. Szédültem és majdnem berepedt a koponyám, annyira fájt a fejem. Amikor kiléptem a folyosóra, sötétség fogadott. Valószínűleg már bezárt az iskola. Odabicegtem a bejárati ajtóhoz és ráhelyeztem a kezem a kilincsre. Lenyomtam. Ahogy sejteni lehetett, az ajtó be van zárva. Sóhajtottam. Most mit csináljak? Mint hogy az egyik ablakon sem tudtam kiugrani, elkezdtem járkálni, hátha van még egy lélek az iskolában. Körbejártam az egész földszintet, mire észrevettem egy kis halvány fénysugarat a sötétségben. A DÖK teremből szivárgott. Gondoltam egyet és kopogás nélkül benyitottam. Meglepetésemre Nathaniel volt a teremben. Háttal állt nekem, de amikor becsuktam az ajtót, felém fordult. Amikor meglátott meglepődés futott át tiszta, unott vonásain, de rögtön aggodalom vette át a helyét és gyorsan elém lépett.
- Ki tette ezt veled?- futtatta végig finoman az ujjait az arcomon. Csak egy nevet mondtam.
- Deborah- ahogy visszagondoltam arra, ami a mosdóban történt, majdnem sírógörcsöt kaptam. Nathaniel szeme elsötétült és bólintott.
- Értem- csak ennyit mondott, nem kérdezett semmi mást. Az asztal felé intett jelezve, hogy üljek rá, én pedig eleget tettem a kérésnek. Gyorsan fölkászálódtam az asztalra és vártam. Nathaniel előkereste az elsősegély dobozt. Előszedte a vattapamacsokat és az alkoholt. A vattákat leöntötte egy kis alkohollal és az arcomhoz érintette. Az arcvonásaim összerándultak, de nem adtam ki egy hangot sem. Csendben tűrtem, hogy letisztítsa az arcomról a rászáradt vért és kitisztítsa a sebeimet. Mikor végzett csendesen szólt, hogy kész van és ellépett mellőlem. Összepakolt mindent s a helyére tette a dobozt. Már éppen indultam volna ki, amikor eszembe jutott valami.
-Öhm...zárva van a suli bejárati ajtaja- közöltem vele a tényt, majd beharaptam a számat. Kicsit kínos volt a szituáció, de nem nagyon. Ismét csak bólintott, majd előhúzott egy kulcsot a zsebéből és kisétált az ajtón, én pedig engedelmesen követtem. Illetve...engedelmesen bicegtem utána. A bejárati ajtóhoz érve a kulcsot behelyezte a zárba s kétszer elfordította. Szélesre tárta előttem az ajtót, én pedig kiléptem rajta. Már éppen indultam volna, amikor eszembe ötlött egy gondolat.
- A táskám...-suttogtam elhalóan.
- Várj meg! Megkeresem a táskádat és haza kísérlek!- mondta elszántan. Bólintottam és intettem egy pad felé, hogy tudja odaültem. Nemsokára vissza is ért a táskámmal együtt. Valószínűleg a WC-ben találta meg. Odanyújtotta a táskámat, én pedig a vállamra tettem. Nathaniel a hátamra helyezte a kezét és egész haza úton el sem vette onnan. A kapunk előtt elbúcsúzott tőlem és sietve távozott. Mikor beértem a házba, ledobtam a táskámat. A csattanásra Christa is előbújt a konyhából.
- Drágám! Uram isten, mi történt veled?!- hangja tele volt aggodalommal. Nem szóltam semmit, csak a karjaiba bújtam és elsírtam magam, ő pedig nyugtatóan a hátamat simogatta. Felajánlotta, hogy leigazolja a holnapi napomat és itthon maradhatok. Csak bólogattam. Fölkísért a szobámba és ágyba rakott, majd betakargatott, mint kis koromban. Erre a gondolatra halványan elmosolyodtam s lecsuktam a szemem. Azonnal álomba szenderedtem.
2014. november 10., hétfő
11. fejezet- Barátok és az elkövető
Az orvos szerint nem volt semmi komoly, csak egy egyszerű megfázás, ezért egy hét után mehettem is haza. Igazság szerint szerencsésnek éreztem magam, hogy nem volt semmi komoly. Amióta Castiel meglátogatott nem volt se híre se hamva. Több, mint két hétig nem jelentkezett. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Nem volt azzal gondom, hogy nem jelentkezett, viszont kicsit megsértve éreztem magam. Hétfőn viszont már muszáj volt eltennem a ezt a problémát más korra, mert mennem kellett az iskolába. Éppen hogy csak beléptem a kapun letámadtak.
- Szia! Biztos te vagy Alaska, az új diák! Én Rosa vagyok, nagyon örülök!- nyújtotta a kezét, én pedig meg is ráztam. Kicsit hiperaktívnak tűnt, de nem volt vele baj. Alig indultunk el a folyosón már azonnal járt a szája, szinte be sem állt. Nagyon gyorsan kellett gondolkodnom, egyik témáról a másikra ugrott, szinte pillanatok alatt. Majdnem leborultam a csengő elé, mikor megszólalt. Rosa intett és közölte velem, hogy majd bemutat a többieknek. Csak bólintottam, de ő már nem is láthatta, gyorsan a helyére sietett. Furcsa és hiperaktív. A két legjobb párosítás.
Harmadik óra után- a nagyszünetben- Rosa bemutatta a barátait. Viola kicsit visszahúzódó volt, viszont remekül rajzol. Alexy tökéletes mása volt Rosának, csak éppen fiú volt. Armin nem beszélt sokat, egyszerűen a PSP-jét nyomkodta. Egyértelműen kocka volt, de azért kedves srác. Végül Lisandert mutatta be. A srác ismerős volt és pontosan tudtam, hogy honnan. Ő tévesztett össze Rosával, viszont ez nem volt újdonság. Szegénykém nagyon feledékeny volt, most is mikor rátaláltunk az udvaron a jegyzetfüzetét kereste. Megkért rá, hogyha véletlenül én találom meg, akkor vigyem vissza neki. Természetesen igent mondtam, ugyanis fontos az első benyomás.
Iskola után a többiek megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni a közeli kávézóba. Szívesen mentem volna velük, de vissza kellett utasítanom, ugyanis Christa megkért, hogy vásároljak be, neki meg nem lehet nemet mondani. Gyorsan elbúcsúztam a többiektől és elindultam haza. Gyorsan sétáltam, minél előbb le akartam tudni ezt az egész bevásárlós dolgot, azonban most is keresztbe lett húzva a számításom. Amikor a kapunk elé értem, csodák csodájára Castiel állt ott, Aaron pedig hevesen ugatta a kerítésen belül. Amint megláttak Aaron ugatás helyett, hatalmas csaholásba kezdett. A testtartása egyértelműen azt sugározta:" végre haza értél, olyan unalmas volt egyedül, majdnem meghaltam nélküled!". Castiel csak egyszerűen egy lépést közelebb jött.
- Beszélhetünk?- kérdezte kétségbeesetten.
- Hogyne- intettem, hogy kövessen. Beléptünk a kapun, onnan pedig a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Előhalásztam a kulcsot a táskámból és kinyitottam az ajtót. Castielt beinvitáltam a nappaliba.
- Gondolom nem a leckéért jöttél, tekintve, hogy nem voltál suliban- jelentettem ki egyszerűen. Nem olyan embernek tűnt, aki foglalkozik a leckével. Ahogy sejtettem, Castiel megrázta a fejét és felém pillantott. Úgy tűnik eltűnt a kétségbeesés, mert a szeméből enyhe düh sugárzott.
- A te hibád!- vádolt meg, azzal amiről fogalmam sem volt, hogy csináltam volna.
- Mi van?- kérdeztem vissza.
- A te hibád, hogy Deborah dobott!- az Isten szerelmére!
- Azt sem tudom, hogy ki az a Deborah!- kiáltottam rá. Na, nehogy már azért vádoljon, amit nem követtem el! Castiel mélyeket lélegzett, látszott, hogy próbálja visszafogni magát, aztán minden bevezető nélkül elém lépett, megragadta a csípőmet és mire feleszméltem a nyelve már az én számban volt. Durván csókolt, én pedig minden erőmmel próbáltam szabadulni, tenyeremet a mellkasának feszítettem, azonban teljesen hiába. Szorosan fogott, szinte már nem kaptam levegőt és ez nem csak azért volt, mert összenyomta a tüdőmet. Ajkával betapasztotta az enyémet, így azon sem sikerült oxigénhez jutnom. Végül, mint aki megérezte, hogy elég volt, elengedett. Nagyban a levegőt kortyoltam, amikor ajtó csapódásra lettem figyelmes. Castiel elment. Volt képe ezek után csakúgy itt hagyni! Miközben forrtam a dühtől, csak egy gondolat járt a fejemben: mi a fene történt?!
Másnap feldúltan mentem iskolába, nem hagyott nyugodni az, ami tegnap történt. Rosa állandóan kérdezgetett, hogy mi van velem, de mindig csak semleges válaszokat adtam. Éppen a szekrényemhez értünk, mikor Rosa kapott egy SMS-t. Elolvasta, majd sűrű bocsánatkérdések közepette lelépett. Nem tehettem semmi, ha sürgős, akkor sürgős. Elővettem a zsebemből a szekrénykulcsomat és kinyitottam. Amint szélesre tártam az ajtót, rám ömlött egy vödör lila festék. Gyorsan az arcomhoz kaptam, hogy legalább az ne legyen festékes, azonban ez kudarcra lett ítélve, az ujjaim között oda is beszivárgott a festék. Amikor éreztem, hogy már nem jön több, kinyitottam a szemem és magamra pillantottam. Mindenhol tiszta festék voltam. Az osztálytársaim, sőt az egész iskola rajtam nevetett. Mivel nem volt nálam váltó ruha, kénytelen voltam így bemenni az órákra. Éppen a tanár előtt értem be, ugyanis a biztoság kedvéért kimentem a mosdóba, hátha lejön. Pechemre egyáltalán nem jött le belőle semmi. Már éppen ültem volna le a helyemre, amikor a tanár megállított.
- Kisasszony! Mi történt magával?- enyhén összeráncolta őszülni készülő szemöldökét.
- Tudja Tanár úr, nagyon szeretem ezt a színt és így akartam kifejezni mélységes csodálatomat e gyönyörű szín iránt- adtam meg a- szerintem- tök logikus választ, viszont égett az arcom a szégyentől. Akárki is volt, nagyon reménykedtem benne, hogy hamar a kezeim közé kerül.
Sziasztok! Amint látjátok ez egy kicsit hosszabb rész lett, mint az többi és ennek oka is van. Valószínűleg csak hétvégén tudok új részt hozni és remélem nem jöttök, ezért a házam elé fáklyákkal és vasvillákkal. Köszönöm megértéseteket s remélem tetszett a rész! ;)
- Szia! Biztos te vagy Alaska, az új diák! Én Rosa vagyok, nagyon örülök!- nyújtotta a kezét, én pedig meg is ráztam. Kicsit hiperaktívnak tűnt, de nem volt vele baj. Alig indultunk el a folyosón már azonnal járt a szája, szinte be sem állt. Nagyon gyorsan kellett gondolkodnom, egyik témáról a másikra ugrott, szinte pillanatok alatt. Majdnem leborultam a csengő elé, mikor megszólalt. Rosa intett és közölte velem, hogy majd bemutat a többieknek. Csak bólintottam, de ő már nem is láthatta, gyorsan a helyére sietett. Furcsa és hiperaktív. A két legjobb párosítás.
Harmadik óra után- a nagyszünetben- Rosa bemutatta a barátait. Viola kicsit visszahúzódó volt, viszont remekül rajzol. Alexy tökéletes mása volt Rosának, csak éppen fiú volt. Armin nem beszélt sokat, egyszerűen a PSP-jét nyomkodta. Egyértelműen kocka volt, de azért kedves srác. Végül Lisandert mutatta be. A srác ismerős volt és pontosan tudtam, hogy honnan. Ő tévesztett össze Rosával, viszont ez nem volt újdonság. Szegénykém nagyon feledékeny volt, most is mikor rátaláltunk az udvaron a jegyzetfüzetét kereste. Megkért rá, hogyha véletlenül én találom meg, akkor vigyem vissza neki. Természetesen igent mondtam, ugyanis fontos az első benyomás.
Iskola után a többiek megkérdeztek, hogy akarok-e velük menni a közeli kávézóba. Szívesen mentem volna velük, de vissza kellett utasítanom, ugyanis Christa megkért, hogy vásároljak be, neki meg nem lehet nemet mondani. Gyorsan elbúcsúztam a többiektől és elindultam haza. Gyorsan sétáltam, minél előbb le akartam tudni ezt az egész bevásárlós dolgot, azonban most is keresztbe lett húzva a számításom. Amikor a kapunk elé értem, csodák csodájára Castiel állt ott, Aaron pedig hevesen ugatta a kerítésen belül. Amint megláttak Aaron ugatás helyett, hatalmas csaholásba kezdett. A testtartása egyértelműen azt sugározta:" végre haza értél, olyan unalmas volt egyedül, majdnem meghaltam nélküled!". Castiel csak egyszerűen egy lépést közelebb jött.
- Beszélhetünk?- kérdezte kétségbeesetten.
- Hogyne- intettem, hogy kövessen. Beléptünk a kapun, onnan pedig a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Előhalásztam a kulcsot a táskámból és kinyitottam az ajtót. Castielt beinvitáltam a nappaliba.
- Gondolom nem a leckéért jöttél, tekintve, hogy nem voltál suliban- jelentettem ki egyszerűen. Nem olyan embernek tűnt, aki foglalkozik a leckével. Ahogy sejtettem, Castiel megrázta a fejét és felém pillantott. Úgy tűnik eltűnt a kétségbeesés, mert a szeméből enyhe düh sugárzott.
- A te hibád!- vádolt meg, azzal amiről fogalmam sem volt, hogy csináltam volna.
- Mi van?- kérdeztem vissza.
- A te hibád, hogy Deborah dobott!- az Isten szerelmére!
- Azt sem tudom, hogy ki az a Deborah!- kiáltottam rá. Na, nehogy már azért vádoljon, amit nem követtem el! Castiel mélyeket lélegzett, látszott, hogy próbálja visszafogni magát, aztán minden bevezető nélkül elém lépett, megragadta a csípőmet és mire feleszméltem a nyelve már az én számban volt. Durván csókolt, én pedig minden erőmmel próbáltam szabadulni, tenyeremet a mellkasának feszítettem, azonban teljesen hiába. Szorosan fogott, szinte már nem kaptam levegőt és ez nem csak azért volt, mert összenyomta a tüdőmet. Ajkával betapasztotta az enyémet, így azon sem sikerült oxigénhez jutnom. Végül, mint aki megérezte, hogy elég volt, elengedett. Nagyban a levegőt kortyoltam, amikor ajtó csapódásra lettem figyelmes. Castiel elment. Volt képe ezek után csakúgy itt hagyni! Miközben forrtam a dühtől, csak egy gondolat járt a fejemben: mi a fene történt?!
Másnap feldúltan mentem iskolába, nem hagyott nyugodni az, ami tegnap történt. Rosa állandóan kérdezgetett, hogy mi van velem, de mindig csak semleges válaszokat adtam. Éppen a szekrényemhez értünk, mikor Rosa kapott egy SMS-t. Elolvasta, majd sűrű bocsánatkérdések közepette lelépett. Nem tehettem semmi, ha sürgős, akkor sürgős. Elővettem a zsebemből a szekrénykulcsomat és kinyitottam. Amint szélesre tártam az ajtót, rám ömlött egy vödör lila festék. Gyorsan az arcomhoz kaptam, hogy legalább az ne legyen festékes, azonban ez kudarcra lett ítélve, az ujjaim között oda is beszivárgott a festék. Amikor éreztem, hogy már nem jön több, kinyitottam a szemem és magamra pillantottam. Mindenhol tiszta festék voltam. Az osztálytársaim, sőt az egész iskola rajtam nevetett. Mivel nem volt nálam váltó ruha, kénytelen voltam így bemenni az órákra. Éppen a tanár előtt értem be, ugyanis a biztoság kedvéért kimentem a mosdóba, hátha lejön. Pechemre egyáltalán nem jött le belőle semmi. Már éppen ültem volna le a helyemre, amikor a tanár megállított.
- Kisasszony! Mi történt magával?- enyhén összeráncolta őszülni készülő szemöldökét.
- Tudja Tanár úr, nagyon szeretem ezt a színt és így akartam kifejezni mélységes csodálatomat e gyönyörű szín iránt- adtam meg a- szerintem- tök logikus választ, viszont égett az arcom a szégyentől. Akárki is volt, nagyon reménykedtem benne, hogy hamar a kezeim közé kerül.
Sziasztok! Amint látjátok ez egy kicsit hosszabb rész lett, mint az többi és ennek oka is van. Valószínűleg csak hétvégén tudok új részt hozni és remélem nem jöttök, ezért a házam elé fáklyákkal és vasvillákkal. Köszönöm megértéseteket s remélem tetszett a rész! ;)
2014. november 8., szombat
10. fejezet- Betegség, betegség hátán
A kórházban kötöttem ki. Abból az egyszerű megfázásból egy egész lavina lett. Először csak ki-ki jártam a WC-re, majd pár nappal később már szinte ott éltem. Ebben az egy hétben nem emlékszem olyan kajára, amit lenyeltem és bennem is maradt volna. Végül odáig fajult a dolog, hogy már a vizet is képtelen voltam lenyelni. Így kerültem a kórházba. Amint betámolyogtam az ajtón öt orvos és nyolc nővér vett körül. Keresztanyának azt mondták, hogy minden rendben lesz, haza mehet pihenni. Amíg én nem aludtam, Christa sem aludt. Öt percenként keltem föl, hogy időben kiérjek a WC-re. Nem aludtam konkrétan semmit. Végül Christa megelégelte és bevitt a kórházba. Most itt fekszem az intenzíven egy infúzióval a karomban. Az egyetlen társaságom egy kiskutya, akit félórára beszoktak hozzám hozni, mielőtt megy a gyerekekhez. A terápiás kutyák nagyon hasznosak, megnyugtatják az idegeket. Nos, engem nem igazán nyugtatott meg. Mindig miután kivitték tőlem, hihetetlenül egyedül éreztem magam. Christának dolgozni kellett, így nem tudott bejönni. Az volt az egész mázlim, hogy már nem hányok annyit. Mindennap valamit belém nyomnak az infúzión keresztül. Amikor megkérdezem, hogy mi az mindig azt mondják, hogy vitamin. Nekem teljesen mindegy csak ne abból álljon az életem, hogy fél percenként hányok. A nővér bejött és megint elvégezte ezt a rutint, aztán még bent maradt nálam negyed órát, megfigyelés gyanánt.
Negyed órával később már ismét egyedül boldogítottam magam. Ez abból állt, hogy próbáltam aludni. Lehunytam a szemem és kiürítettem az agyam. Nem sokkal később éreztem, hogy jön egy kis fekete felhő, én pedig örömmel fogadtam. Régen aludtam már ki magam. Már félálomban voltam, amikor kopogtak. Morcosan kinyitottam a szemem és vártam a vendégemet. Arra számítottam, hogy egy orvos, esetleg kereszt anyu jött hozzám. Sajnos azonban csalódnom kellett, ugyanis az ajtóban Castiel állt. Azonnal éberebb lettem. Mit akar nálam?
- Bejöhetek?- kérdezi halkan. Úgy tűnik a hangját az én fülemhez igazította, ha egy kicsit is hangosan beszélnek, szétrobban az agyam. Kíváncsian bólintottam, már nagyon érdekelt mit akar tőlem. Közelebb sétált és a fal mellől az ágyam mellé húzott egy széket, majd leült rá. Egy ideig az arcomat fürkészte, majd kijelentette:
- Szarul nézel ki- pillanatokkal később fogtam csak fel, hogy mit mondott az előbb
- Kösz, a lányok ezt szeretik hallani- suttogtam morcosan. Aprót mosolygott, majd megint komoly lett.
- Mi van veled?- tényleg kíváncsinak tűnt, de én nem akartam elmondani. Megráztam a fejem.
- Nem érdekes.
- De, igenis, érdekes- az elején felemelte a hangját, de amikor összerándult az arcom, vissza is vett belőle.
- Miért érdekel téged ennyire, hogy mi van velem?- rábámultam. Jó lenne válaszokat kapni végre. Most ő rázta meg a fejét.
- Ne akard tudni- a szeme megbánó volt, de nem értettem mit bánt meg.
- Mi van veled?-kérdezem tőle. Bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- Ez...nagyon...bonyolult- mondta akadozva. Utáltam ezt a szót. Az életben semmi sem bonyolult, csak mindenki mindent beleképzel és ettől lesz bonyolult. Éreztem, hogy elfáradok, lassan lecsukódott a szemem.
- Fáradt vagy?- hangja a megértéstől sugárzott. Lassan bólintottam.
- Akkor nem is zavarlak- hallottam, hogy fölkelt a székről és az ajtóhoz indult. Még gyorsan visszaszóltam neki.
- Castiel,- aprót emeltem a hangomon, hogy hallja amit mondok- köszönöm, hogy bejöttél meglátogatni- mintha levegőért kapott volna. Fél pillanattal később az ajtó nyitódott, majd csukódott. Elment. Mielőtt elaludtam volna, még arra gondoltam, hogy ezek után is ilyen lesz-e a kapcsolatunk vagy nem.
Castiel szemszöge:
Mielőtt bejöttem volna Alaskához, egyáltalán nem gondoltam a következményekre. Deborával szerveztem egy randit, de lemondtam, hogy betudjak jönni a kórházba. Amint meghallottam, hogy ide került rögtön be kellett jönnöm. Amikor először megláttam azt hittem átvitték egy másik kórterembe. Nem ismertem meg. Nem tudtam, hogy befestette a haját, azt meg végképp nem tudtam, hogy így fog kinézni. Teljesen lefogyott és beesett az arca. Mintha egy horror filmből lépett volna ki egy szellem, Alaska arca falfehér volt. A mindig ragyogó személyisége, most olyan volt, mintha a béka feneke alatt lenne száz méterrel. Semmi nem sugárzott, mindig dühtől csillogó szemében. Ráadásul még bűntudatom is volt. Bűntudatom volt azért, mert többet kezdtem érezni Alaska iránt, mint kellene. És bűntudatom volt azért is, mert Deborah iránt már nem éreztem semmi többet, mint barátságot. Vagy annyit sem.
Negyed órával később már ismét egyedül boldogítottam magam. Ez abból állt, hogy próbáltam aludni. Lehunytam a szemem és kiürítettem az agyam. Nem sokkal később éreztem, hogy jön egy kis fekete felhő, én pedig örömmel fogadtam. Régen aludtam már ki magam. Már félálomban voltam, amikor kopogtak. Morcosan kinyitottam a szemem és vártam a vendégemet. Arra számítottam, hogy egy orvos, esetleg kereszt anyu jött hozzám. Sajnos azonban csalódnom kellett, ugyanis az ajtóban Castiel állt. Azonnal éberebb lettem. Mit akar nálam?
- Bejöhetek?- kérdezi halkan. Úgy tűnik a hangját az én fülemhez igazította, ha egy kicsit is hangosan beszélnek, szétrobban az agyam. Kíváncsian bólintottam, már nagyon érdekelt mit akar tőlem. Közelebb sétált és a fal mellől az ágyam mellé húzott egy széket, majd leült rá. Egy ideig az arcomat fürkészte, majd kijelentette:
- Szarul nézel ki- pillanatokkal később fogtam csak fel, hogy mit mondott az előbb
- Kösz, a lányok ezt szeretik hallani- suttogtam morcosan. Aprót mosolygott, majd megint komoly lett.
- Mi van veled?- tényleg kíváncsinak tűnt, de én nem akartam elmondani. Megráztam a fejem.
- Nem érdekes.
- De, igenis, érdekes- az elején felemelte a hangját, de amikor összerándult az arcom, vissza is vett belőle.
- Miért érdekel téged ennyire, hogy mi van velem?- rábámultam. Jó lenne válaszokat kapni végre. Most ő rázta meg a fejét.
- Ne akard tudni- a szeme megbánó volt, de nem értettem mit bánt meg.
- Mi van veled?-kérdezem tőle. Bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- Ez...nagyon...bonyolult- mondta akadozva. Utáltam ezt a szót. Az életben semmi sem bonyolult, csak mindenki mindent beleképzel és ettől lesz bonyolult. Éreztem, hogy elfáradok, lassan lecsukódott a szemem.
- Fáradt vagy?- hangja a megértéstől sugárzott. Lassan bólintottam.
- Akkor nem is zavarlak- hallottam, hogy fölkelt a székről és az ajtóhoz indult. Még gyorsan visszaszóltam neki.
- Castiel,- aprót emeltem a hangomon, hogy hallja amit mondok- köszönöm, hogy bejöttél meglátogatni- mintha levegőért kapott volna. Fél pillanattal később az ajtó nyitódott, majd csukódott. Elment. Mielőtt elaludtam volna, még arra gondoltam, hogy ezek után is ilyen lesz-e a kapcsolatunk vagy nem.
Castiel szemszöge:
Mielőtt bejöttem volna Alaskához, egyáltalán nem gondoltam a következményekre. Deborával szerveztem egy randit, de lemondtam, hogy betudjak jönni a kórházba. Amint meghallottam, hogy ide került rögtön be kellett jönnöm. Amikor először megláttam azt hittem átvitték egy másik kórterembe. Nem ismertem meg. Nem tudtam, hogy befestette a haját, azt meg végképp nem tudtam, hogy így fog kinézni. Teljesen lefogyott és beesett az arca. Mintha egy horror filmből lépett volna ki egy szellem, Alaska arca falfehér volt. A mindig ragyogó személyisége, most olyan volt, mintha a béka feneke alatt lenne száz méterrel. Semmi nem sugárzott, mindig dühtől csillogó szemében. Ráadásul még bűntudatom is volt. Bűntudatom volt azért, mert többet kezdtem érezni Alaska iránt, mint kellene. És bűntudatom volt azért is, mert Deborah iránt már nem éreztem semmi többet, mint barátságot. Vagy annyit sem.
2014. november 5., szerda
9. fejezet- Visszamenni az oviba
Sziasztok! Csak azt szeretném közölni veletek, hogy ezen kívül már csak szombaton lesz rész, ugyanis pénteken nem tudom megírni egy verseny miatt. De nem kell félni, szombaton már délelőtt várhatóan fent lesz! Csak ennyit szerettem volna, kellemes olvasást!:)
Másnap reggel mikor fölkeltem, hihetetlenül hasogatott a fejem és elgémberedett végtagjaimat is alig bírtam felemelni. Rápillantottam a vekkeremre: 7:10 volt. Ha nem kelek fel, elfogok késni a suliból. Szép lassan, egyesével mozgattam tagjaimat. Jobb láb le a földre, majd bal láb. Megtámaszkodtam a tenyeremen s fölálltam. Kicsit meginogtam, de nem estem el. Viszont hányinger tört rám. Gyorsan kikocogtam a mosdóba és a WC fölé hajolva kiadtam magamból a tegnapi ebédemet. Fogalmam sem volt, hogy mikor ettem pizzát, de azt is fölfedeztem a trutyiból. Fantasztikus. Még csak most kezdtem a sulit, erre lebetegszem.
Öt perccel még mindig a WC fölé voltam hajolva, amikor kereszt anyu rontott be az ajtón.
- Atyaisten! Drágám, mi történt veled?!- keresztanya a szívéhez kapott ijedtében, de szerintem nem a hányásra gondolt.
- Rosszul vagyok!- mondom neki halkan, erőtlenül.
- Azt látom, de hogy történt?- közben leguggolt hozzám és a hátamat simogatta. Már éppen válaszoltam volna, amikor egy újabb adag hányás jött ki a számon. Jelen pillanatban undorodtam magamtól. Biztos voltam benne, hogy a szemeim karikásak, a hajam csapzott és úgy nézek ki, mint a mosott szar.
- Szerintem valami rosszat ettem- mondtam nagyot lélegezve. Csak ne hányjam el magam megint.
- Gyere! Kapsz egy kis fájdalom- és lázcsillapítót, de előbb megmérjük a lázadat!- keresztanya segített felállni a hideg csempéről és támaszt nyújtott, hogy el ne vágódjak a földön. Nagyon lassan haladtunk a nappali hatalmas kanapéja felé. Kereszt anyu azt akarja, hogy szem előtt legyek. Segített elfeküdni a kanapén, majd elrohant egy párnáért, egy takaróért és egy lázmérőért. Mikor visszaért a hátam mögé tuszkolta a párnát és a kedvenc- nagyon bolyhos, puha s régi -takarómat rám terítette, a lázmérőt pedig a hónaljamhoz kellett szorítanom. Miközben az eredményre vártunk, keresztanya egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Két perc elteltével idegesítő csipogó hangot hallottunk. Kereszt anyu a kezét nyújtotta én pedig a kezébe raktam a lázmérőt. Rápillantott, majd ijedten vissza rám.
- 40 °C-os lázad van Kisasszony! Mit csináltál magaddal?!- kiáltotta felháborodva, rengeteg aggodalommal a hangjában. A kezembe nyomott két kapszulát és egy pohár vizet. Bevettem a gyógyszert a számba és a vízzel együtt lenyeltem. Szörnyű íze volt. Fintorral az arcomon vártam a következő utasítást. Csak többet ne kelljen bevennem...
- Bekapcsolom neked a tévét. Ne merészelj felkelni a kanapéról!- nézett rám szigorúan. Elcsigázva bólintottam. Christa kirohant a konyhába s hallottam, hogy elővesz egy lábast és a hűtőt nyitogatja. Finoman benyomtam a tévét és unottan kapcsolgattam. Körülbelül három csatornát váltottam, amikor észrevettem, hogy a TV2-n a Shrek megy. Egyszerűen imádtam azt a mesét kiskoromban. Miről beszélek...most is imádom! A szám azonnal mosolyra húzódott.
- Min mosolyogsz?- kérdezi Christa. Felvillanyozva mutogattam a tévé felé. Keresztanya szája is mosolyra húzódott.
- Szeretnéd, hogy csináljak muffint, pont mint ovis korodban?- húzogatta a szemöldökét. Heves fejrázás volt a válasz. Christa mosolyogva indult a konyha felé. Valószínűleg ki fogom hányni. De kit érdekel?! Hiszen megy a Shrek!
Másnap reggel mikor fölkeltem, hihetetlenül hasogatott a fejem és elgémberedett végtagjaimat is alig bírtam felemelni. Rápillantottam a vekkeremre: 7:10 volt. Ha nem kelek fel, elfogok késni a suliból. Szép lassan, egyesével mozgattam tagjaimat. Jobb láb le a földre, majd bal láb. Megtámaszkodtam a tenyeremen s fölálltam. Kicsit meginogtam, de nem estem el. Viszont hányinger tört rám. Gyorsan kikocogtam a mosdóba és a WC fölé hajolva kiadtam magamból a tegnapi ebédemet. Fogalmam sem volt, hogy mikor ettem pizzát, de azt is fölfedeztem a trutyiból. Fantasztikus. Még csak most kezdtem a sulit, erre lebetegszem.
Öt perccel még mindig a WC fölé voltam hajolva, amikor kereszt anyu rontott be az ajtón.
- Atyaisten! Drágám, mi történt veled?!- keresztanya a szívéhez kapott ijedtében, de szerintem nem a hányásra gondolt.
- Rosszul vagyok!- mondom neki halkan, erőtlenül.
- Azt látom, de hogy történt?- közben leguggolt hozzám és a hátamat simogatta. Már éppen válaszoltam volna, amikor egy újabb adag hányás jött ki a számon. Jelen pillanatban undorodtam magamtól. Biztos voltam benne, hogy a szemeim karikásak, a hajam csapzott és úgy nézek ki, mint a mosott szar.
- Szerintem valami rosszat ettem- mondtam nagyot lélegezve. Csak ne hányjam el magam megint.
- Gyere! Kapsz egy kis fájdalom- és lázcsillapítót, de előbb megmérjük a lázadat!- keresztanya segített felállni a hideg csempéről és támaszt nyújtott, hogy el ne vágódjak a földön. Nagyon lassan haladtunk a nappali hatalmas kanapéja felé. Kereszt anyu azt akarja, hogy szem előtt legyek. Segített elfeküdni a kanapén, majd elrohant egy párnáért, egy takaróért és egy lázmérőért. Mikor visszaért a hátam mögé tuszkolta a párnát és a kedvenc- nagyon bolyhos, puha s régi -takarómat rám terítette, a lázmérőt pedig a hónaljamhoz kellett szorítanom. Miközben az eredményre vártunk, keresztanya egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Két perc elteltével idegesítő csipogó hangot hallottunk. Kereszt anyu a kezét nyújtotta én pedig a kezébe raktam a lázmérőt. Rápillantott, majd ijedten vissza rám.
- 40 °C-os lázad van Kisasszony! Mit csináltál magaddal?!- kiáltotta felháborodva, rengeteg aggodalommal a hangjában. A kezembe nyomott két kapszulát és egy pohár vizet. Bevettem a gyógyszert a számba és a vízzel együtt lenyeltem. Szörnyű íze volt. Fintorral az arcomon vártam a következő utasítást. Csak többet ne kelljen bevennem...
- Bekapcsolom neked a tévét. Ne merészelj felkelni a kanapéról!- nézett rám szigorúan. Elcsigázva bólintottam. Christa kirohant a konyhába s hallottam, hogy elővesz egy lábast és a hűtőt nyitogatja. Finoman benyomtam a tévét és unottan kapcsolgattam. Körülbelül három csatornát váltottam, amikor észrevettem, hogy a TV2-n a Shrek megy. Egyszerűen imádtam azt a mesét kiskoromban. Miről beszélek...most is imádom! A szám azonnal mosolyra húzódott.
- Min mosolyogsz?- kérdezi Christa. Felvillanyozva mutogattam a tévé felé. Keresztanya szája is mosolyra húzódott.
- Szeretnéd, hogy csináljak muffint, pont mint ovis korodban?- húzogatta a szemöldökét. Heves fejrázás volt a válasz. Christa mosolyogva indult a konyha felé. Valószínűleg ki fogom hányni. De kit érdekel?! Hiszen megy a Shrek!
2014. november 4., kedd
8. fejezet/ 2. rész- Új suli és agyvérzés
Sziasztok! Mielőtt elkezdenétek olvasni a részt szeretném, ha tudnátok, hogy mennyit jelent nekem az, hogy már több mint +1700 látogató jött megnézni a blogomat! Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm!:) Külön kiemelném a legjobb barátnőmet, Elizát és Flora B.-t! A barátnőm személyesen biztat és ösztönöz arra, hogy folytassam, Flora B. pedig annyira szívmelengető kommentet írt, hogy nem tudom máshogy megköszönni, csak úgy hogy itt írok pár sort. Nagyon szépen köszönöm nekik is és mindenkinek, akinek az agyán átfutott egy olyan gondolat hogy:"ez jó! lehet tovább olvasom!" Szóval röviden annyi, hogy mindenkinek hihetetlenül köszönöm, hogy olvassa a blogomat! Nem húzom tovább a szót, kellemes olvasást!:) Káromkodás található a fejezetben, méghozzá elég durván!!
Hátrapillantottam a vállam felett. Mint ahogy számítani lehetett rá, Castiel jött egyenesen felém egy szőke bögyössel az oldalán. Átsuhant a gondolat az agyamon, hogy van-e olyan csaj, aki elviseli őt. Most be lett bizonyítva, hogy igenis van olyan lány, aki elviseli őt. Teljesen felé fordultam és vártam, hogy végre beérjen és kibökje mit akar. Még meg kellett keresnem a termemet és előre éreztem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Főleg nem, egy ekkora iskolában. Azonban Castiel, olyan komótosan tartott felém, hogy azt hittem: most akar átalakulni csigává. Csakhogy az én türelmem is véges.
- Mit akarsz, piros bohóc?- kérdezem tőle kissé megemelve a hangomat. Erre begyorsított és pontosan előttem fékezett le. Alig választott el minket egy ujjnyi távolság és az is felettébb zavart, hogy beszorultam közé és a szekrény közé.
- Egy: nem piros, hanem vörös! Kettő: ha még egyszer le bohócozol, megbánod!- dühös szikra villant szürke szemeiben.
- Ha te vörös vagy és nem piros, akkor én leszopom magam- bennem is kezdett felmenni a pumpa rendesen. Már így is behatolt a személyes terembe, ami már önmagában egy elég nagy hiba.
- Nahát! A Hercegnő tud csúnyán beszélni? Minő meglepetés!- gúnyosan elmosolyodott. Kezdtem azt érezni, hogy máshogy nem is igazán tud mosolyogni. A mostani kis parázsló dühömből forró lávafolyam lett.
- Képzeld, még verekedni is tudok!- én is felvettem ugyanazt a pózt, amit ő. Gúnyos mosolyra húztam a számat és karba fontam a karom. Nehogy azt higgye, hogy megtörhet! Összeszűkült szemmel, ellenségesen méregettük a másikat. Aztán minden figyelmeztetés nélkül nekilökött a szekrénynek. Meglepetésemben nem tudtam védekezni. Lassan odahajolt a fülemhez és belesuttogott:
- Tudsz verekedni? Ha igen, akkor közlöm veled, hogy imádom a tüzes csajokat,- még közelebb hajolt- főleg azért, mert jók az ágyban- ezzel fejezte be s végül finoman belefújt a fülembe. Itt telt be igazán a pohár és határozottan ellöktem magamtól. A hirtelen lökés hullámtól hátratántorodott, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel, lekevertem neki egy hatalmas pofont. Odakapott az arcához és meglepetten felém fordult.
- Ne merészelj még egyszer behatolni a személyes terembe!- sziszegtem neki ellenségesen, majd sarkon fordultam és otthagytam. Időközben kezdett megtelni a folyosó és ennek hatására volt néhány nézőnk. Még egyszer átfutottam az órarendet s csak most tűnt fel, hogy a jobb felső sarokban ott van a terem neve, ahova mennem kellene. Csak én lehetek ilyen hülye, hogy nem veszem észre. Megkerestem, majd határozottan beléptem az A terembe. Néhányan utánam fordultak, de úgy igazából egyáltalán nem törődtek velem. A középső sor harmadik padjába vágódtam le. Világ életemben itt ültem és nem most voltam lemondani erről a helyről. Itt pont elláttam a tábláig és kellőképpen eltudtam tűnni, ha olyan kedvem volt. A tanárok általában az első és az utolsó sorokat vizslatják. A középsővel csak akkor törődnek, ha az első sor befuccsolt egy kérdés során. Mi voltunk az arany középút. Faarccal bedugtam a fülhallgatót a fülembe s kiürítettem az agyam. Körülbelül öt perc múlva bökdösésre lettem figyelmes. Az egyik fülest kihúztam a fülemből és figyeltem.
- Hé, Rosa! Ébresztő!- szólt egy lágy, mély hang a baloldalamról. Zavarodottam fordultam arra. Ki az a Rosa? Amint meglátta, hogy nem azzal az emberrel beszélget akivel kéne, azonnal szabadkozni kezdett.
- Jaj, ne haragudj! Csak nagyon hasonlítasz az egyik barátomra. Még egyszer nagyon sajnálom!- ahogy a srác szemeibe néztem, azt vettem észre, hogy felemásak. Tehát heterokrómiás. Eddig ilyen szemet csak az interneten láttam. Valószínűleg sokkal tovább figyeltem, mint azt illendő lett volna, mert az arcvonásai összehúzódtak. Értetlenséget láttam az arcán.
- Semmi baj, nem történt semmi!- mondtam nyugodtan, majd visszafordultam eredeti tevékenységemhez: a semmit tevéshez. Amikor a csöngő megszólalt elraktam a telefonom és a tábla felé fordultam. A terem megtelt diákokkal, akik izgatottan pillantottak néhányszor felém. A tanár bevonult a terembe s felém pillantott. Egy pillanatra elmerengett, majd arra a következtetésre jutott, hogy bemutat.
- Gyerekek, jött egy új osztálytársatok, amint láthatjátok! A bemutatkozásra nem fogok időt szánni!- azon nyomban megkedveltem a tanárt.
Az órák eseménytelenül teltek, azonban a szünetek már nem voltak ilyen egyszerűek. A legelső eset után vagy ötször szólítottak úgy, hogy Rosa. A nap végére folyamatos agyvérzésem volt ettől. Végül arra jutottam, hogy suli után nem haza megyek, hanem egyenesen a fodrászhoz, hogy befesse a hajam. A fekete színt választottam, mert a mályva-lila után az volt a kedvenc színem. És lila hajat nem igazán szerettem volna. Kiléptem az iskola kapuján és a fodrászat felé indultam. Nem sokkal később beléptem az ajtón s gyorsan eldaráltam a csajnak, hogy mit akarok, szerencsémre nem volt senki az üzletben, ezért azonnal munkához látott.
Két órával később elégedetten léptem ki az üzlet ajtaján. Imádtam a fekete hajamat, nagyon is illett hozzám. A sötét hajzuhatag kiemelte világos bőrömet és természetesen rózsaszín ajkaimat. Páran utánam is fordultak az utcán. Nem szerettem híresztelni, de nem éreztem magam csúnyának. Anyám olyan volt, mint egy amazon csak a sötét bőr és haj nélkül. Apám pedig felettébb jóképű volt. Ebből a két kombinációból lettem én. Ha akartam sem mondhattam volna magam rondának, mert nem voltam az. Fél órával később fáradtan suhantam be a házunk ajtaján. Még jó, hogy kereszt anyu nem volt itthon. Tuti szívbajt kapna, ha meglátna. Aaronnak enni adtam, utána pedig magamat is megetettem, majd ezek elvégzése után fölcammogtam a lépcsőn. Háromszor rossz helyre nyitottam be, mielőtt megtaláltam volna a szobámat. Ennyire elfáradtam volna? Rávetődtem az ágyamra s bekapcsoltam a tévét. Éppen a kedvenc sorozatom ment. A The walking dead-et nem lehet megunni. Körülbelül a műsor felénél járhattam, amikor váratlanul bealudtam. Na, mindegy. Majd holnap megnézem megint.
Hátrapillantottam a vállam felett. Mint ahogy számítani lehetett rá, Castiel jött egyenesen felém egy szőke bögyössel az oldalán. Átsuhant a gondolat az agyamon, hogy van-e olyan csaj, aki elviseli őt. Most be lett bizonyítva, hogy igenis van olyan lány, aki elviseli őt. Teljesen felé fordultam és vártam, hogy végre beérjen és kibökje mit akar. Még meg kellett keresnem a termemet és előre éreztem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Főleg nem, egy ekkora iskolában. Azonban Castiel, olyan komótosan tartott felém, hogy azt hittem: most akar átalakulni csigává. Csakhogy az én türelmem is véges.
- Mit akarsz, piros bohóc?- kérdezem tőle kissé megemelve a hangomat. Erre begyorsított és pontosan előttem fékezett le. Alig választott el minket egy ujjnyi távolság és az is felettébb zavart, hogy beszorultam közé és a szekrény közé.
- Egy: nem piros, hanem vörös! Kettő: ha még egyszer le bohócozol, megbánod!- dühös szikra villant szürke szemeiben.
- Ha te vörös vagy és nem piros, akkor én leszopom magam- bennem is kezdett felmenni a pumpa rendesen. Már így is behatolt a személyes terembe, ami már önmagában egy elég nagy hiba.
- Nahát! A Hercegnő tud csúnyán beszélni? Minő meglepetés!- gúnyosan elmosolyodott. Kezdtem azt érezni, hogy máshogy nem is igazán tud mosolyogni. A mostani kis parázsló dühömből forró lávafolyam lett.
- Képzeld, még verekedni is tudok!- én is felvettem ugyanazt a pózt, amit ő. Gúnyos mosolyra húztam a számat és karba fontam a karom. Nehogy azt higgye, hogy megtörhet! Összeszűkült szemmel, ellenségesen méregettük a másikat. Aztán minden figyelmeztetés nélkül nekilökött a szekrénynek. Meglepetésemben nem tudtam védekezni. Lassan odahajolt a fülemhez és belesuttogott:
- Tudsz verekedni? Ha igen, akkor közlöm veled, hogy imádom a tüzes csajokat,- még közelebb hajolt- főleg azért, mert jók az ágyban- ezzel fejezte be s végül finoman belefújt a fülembe. Itt telt be igazán a pohár és határozottan ellöktem magamtól. A hirtelen lökés hullámtól hátratántorodott, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel, lekevertem neki egy hatalmas pofont. Odakapott az arcához és meglepetten felém fordult.
- Ne merészelj még egyszer behatolni a személyes terembe!- sziszegtem neki ellenségesen, majd sarkon fordultam és otthagytam. Időközben kezdett megtelni a folyosó és ennek hatására volt néhány nézőnk. Még egyszer átfutottam az órarendet s csak most tűnt fel, hogy a jobb felső sarokban ott van a terem neve, ahova mennem kellene. Csak én lehetek ilyen hülye, hogy nem veszem észre. Megkerestem, majd határozottan beléptem az A terembe. Néhányan utánam fordultak, de úgy igazából egyáltalán nem törődtek velem. A középső sor harmadik padjába vágódtam le. Világ életemben itt ültem és nem most voltam lemondani erről a helyről. Itt pont elláttam a tábláig és kellőképpen eltudtam tűnni, ha olyan kedvem volt. A tanárok általában az első és az utolsó sorokat vizslatják. A középsővel csak akkor törődnek, ha az első sor befuccsolt egy kérdés során. Mi voltunk az arany középút. Faarccal bedugtam a fülhallgatót a fülembe s kiürítettem az agyam. Körülbelül öt perc múlva bökdösésre lettem figyelmes. Az egyik fülest kihúztam a fülemből és figyeltem.
- Hé, Rosa! Ébresztő!- szólt egy lágy, mély hang a baloldalamról. Zavarodottam fordultam arra. Ki az a Rosa? Amint meglátta, hogy nem azzal az emberrel beszélget akivel kéne, azonnal szabadkozni kezdett.
- Jaj, ne haragudj! Csak nagyon hasonlítasz az egyik barátomra. Még egyszer nagyon sajnálom!- ahogy a srác szemeibe néztem, azt vettem észre, hogy felemásak. Tehát heterokrómiás. Eddig ilyen szemet csak az interneten láttam. Valószínűleg sokkal tovább figyeltem, mint azt illendő lett volna, mert az arcvonásai összehúzódtak. Értetlenséget láttam az arcán.
- Semmi baj, nem történt semmi!- mondtam nyugodtan, majd visszafordultam eredeti tevékenységemhez: a semmit tevéshez. Amikor a csöngő megszólalt elraktam a telefonom és a tábla felé fordultam. A terem megtelt diákokkal, akik izgatottan pillantottak néhányszor felém. A tanár bevonult a terembe s felém pillantott. Egy pillanatra elmerengett, majd arra a következtetésre jutott, hogy bemutat.
- Gyerekek, jött egy új osztálytársatok, amint láthatjátok! A bemutatkozásra nem fogok időt szánni!- azon nyomban megkedveltem a tanárt.
Az órák eseménytelenül teltek, azonban a szünetek már nem voltak ilyen egyszerűek. A legelső eset után vagy ötször szólítottak úgy, hogy Rosa. A nap végére folyamatos agyvérzésem volt ettől. Végül arra jutottam, hogy suli után nem haza megyek, hanem egyenesen a fodrászhoz, hogy befesse a hajam. A fekete színt választottam, mert a mályva-lila után az volt a kedvenc színem. És lila hajat nem igazán szerettem volna. Kiléptem az iskola kapuján és a fodrászat felé indultam. Nem sokkal később beléptem az ajtón s gyorsan eldaráltam a csajnak, hogy mit akarok, szerencsémre nem volt senki az üzletben, ezért azonnal munkához látott.
Két órával később elégedetten léptem ki az üzlet ajtaján. Imádtam a fekete hajamat, nagyon is illett hozzám. A sötét hajzuhatag kiemelte világos bőrömet és természetesen rózsaszín ajkaimat. Páran utánam is fordultak az utcán. Nem szerettem híresztelni, de nem éreztem magam csúnyának. Anyám olyan volt, mint egy amazon csak a sötét bőr és haj nélkül. Apám pedig felettébb jóképű volt. Ebből a két kombinációból lettem én. Ha akartam sem mondhattam volna magam rondának, mert nem voltam az. Fél órával később fáradtan suhantam be a házunk ajtaján. Még jó, hogy kereszt anyu nem volt itthon. Tuti szívbajt kapna, ha meglátna. Aaronnak enni adtam, utána pedig magamat is megetettem, majd ezek elvégzése után fölcammogtam a lépcsőn. Háromszor rossz helyre nyitottam be, mielőtt megtaláltam volna a szobámat. Ennyire elfáradtam volna? Rávetődtem az ágyamra s bekapcsoltam a tévét. Éppen a kedvenc sorozatom ment. A The walking dead-et nem lehet megunni. Körülbelül a műsor felénél járhattam, amikor váratlanul bealudtam. Na, mindegy. Majd holnap megnézem megint.
2014. november 2., vasárnap
8. fejezet/1. rész- Új suli és agyvérzés
Sziasztok! Megint résszel szolgálhatok, de előbb egy kis bejelentést tennék közzé, ugyanis elkészült a történethez kapcsolódó facebook csoport: https://www.facebook.com/groups/545454495584741/!
Bárki csatlakozhat, ha szeretne és első kézből szeretné megnézni a részt! Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok, ami az Új suli és agyvérzés címet kapta! Káromkodás fellelhető a fejezetben!
Az augusztus olyan hamar elrepült, mintha kettőt pislogtam volna. Ez alatt az egy hónap alatt mióta itt vagyok, sikerült egy kicsit megismernem a környéket. Természetesen az iskolának a közelébe se mentem, gondolván arra, hogy most kihúzom a gyufát kereszt anyunál. El lehetett képzelni, hogy mennyire leordított, amikor közöltem vele, hogy még csak az utca túloldaláról sem szemléltem meg az építményt. Hát, ez van kereszt anyu. Egy lázadóval van dolgod. Nemhogy örülne, hogy nem fogom ellógni az évnyitót! Augusztus 31-re esik pontosan ez az időpont. Nagyszerű! Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy az ma van. Szerencsétlenségemre, még aznap délután be kellett mennem az iskolába. Kereszt anyu fölajánlotta, hogy elvisz, nehogy eltévedjek. Vagy nehogy ellógjam. Persze, udvariasságból ezt esze ágában sem volt mondani. Mikor a suli elé értünk hatalmas tömeg volt. Keresztanya pechére, parkolni sem lehetett. Én gyorsan kipattantam a kocsiból, s megindultam az építmény felé. Hogy átjussak a tömegen szlalomoznom kellett. Kikerültem szülőket, nagyszülőket, kishúgot, kisöcsét és a kortársaimból is néhányat, mire bejutottam. Most komolyan! Ez egy évnyitó nem egy ballagás, akkor mi a fenét keresnek itt szülők?! Mielőtt nagyobb tömeg vett volna körbe, kirohantam az udvarra, ahol már csak velem egykorúak voltak láthatók és néhány tanár. Elhúzódtam egy üres sarokba a suli oldalánál. Ha jól láttam, valami kertészetbe vezetett. Itt ilyen is van? Egyre fanatikusabb ez az iskola.
Körülbelül tíz perccel később-pont, amikor eluntam az életem- fellépett a katedrálisra egy tanár. Igazából fogadni mertem volna, hogy ő az igazgatónő. Őszülő, kissé kövér hölgyről beszélünk éppen, aki rózsaszín kosztümöt viselt. Elfordítottam róla a tekintetemet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy eleget néztem már. Körbetekintettem a jelenlévőkön és megakadt a szemem egy vörös hajon. Nyugtalan lettem. Csak remélhettem, hogy nem Castielt látom éppen. Pár pillanat múlva gondolatban agyoncsaptam magam. Hiszen ez az egyetlen iskola a környéken! Istenem, ezt megszívtam!
Amikor vége lett ennek az egész szarságnak, elővettem a leggyorsabb tempómat, ami sétálva lehetséges. Mielőtt elindultam volna, tárcsáztam keresztanya számát és közöltem vele, hogy gyalog megyek. Most kevesebben voltak, mint mikor megérkeztem, de még mindig nem elég kevesen. Kerülgettem az embereket, amilyen gyorsan csak tudtam, de elég nehéz volt, tekintve, hogy amikor elnézést kértem, akkor sem akartam arrébb menni. Végül elegem lett az egészből és mindenkit félrelökve az útból, elindultam haza. Pechemre az iskola kapuja előtt Castiel cigizett és közben egy másik sráccal beszélgetett. Pedig majdnem elértem a célomat erre...! Gyorsan magamra öltöttem a higgadt énemet s elindultam a kapuhoz. Próbáltam észrevétlenül elmenni mellette, azonban észrevett és szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
- Hercegnő- biccentett felém és játékosan-egyben gúnyosan-meghajolt előttem.
- Castiel- morogtam felé és biccentettem. Meglepetés futott át az arcán. Még sosem szólítottam a nevén. Nem baj, remélem nem is szokik hozzá, mert nem áll szándékomban még egyszer megtenni. Ezek után eseménytelenül sikerült hazajutnom. Előre éreztem, hogy a holnap nem lesz piskóta.
Másnap reggel nyűgösen ébredtem. Gyorsan magamra kaptam valami ruhát a sulihoz és fogat mostam. Az ébresztő órám 7-re volt beállítva és most 7:10 van. Még van egy kis időm mielőtt elindulok. Lassan lebaktattam a lépcsőn, átvágtam a nappalin, ki az udvarra. Enni adtam Aaronnak és visszaballagtam a konyhába. Most nem igen volt időm játszani vele, ahogy minden reggel szoktam. Összedobtam magamnak valamit a suliba és elindultam. Hamar odaértem, bár nem tudom mi a fenének, mivel fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Szerencsére nem kellett sokáig tehetetlenül forgolódnom. Kinyílt a DÖK terem ajtaja. Már messziről észrevettem a körülbelül 15 centis betűket. Az ajtón egy méz szőke hajú srác lépett ki. Valahonnan ismerős volt, bár fogalmam sem volt honnan. Nem is hagyott sok gondolkodási időt.
- Szia! Te vagy Alaska, ugye? Az új diák. Az én nevem Nathaniel- mutatkozott be kedvesen és rám pillantott, ugyanis eddig a papírjaiba temetkezett. Meglepetés futott át tiszta, határozott vonásain, de gyorsan rendezte is azokat. Előre nyújtotta a jobbkezét, mire én is az enyémet és kezet ráztunk.
- A papírjaid rendben vannak, már csak egy igazolványkép kell- bólintottam s kutakodni kezdtem a táskában. A női táska titka, hogy minden benne van, de mégsem. Kis-inkább sok- keresgélés után végre megtaláltam a kért képet. Nathaniel közben vagy háromszor elnevette magát, azon ahogy bénázok. Sóhajtottam egyet és átadtam a képet.
- Köszönöm! Most már minden tökéletes! Tessék az órarended!- nyomta a kezembe a papírt. Gyorsan átfutottam a mai óráimat és felsóhajtottam. Ma dupla matekom lesz. Remek. Már éppen megkérdeztem volna, hogy melyik terembe kell mennem, amikor föltűnt, hogy eltűnt. Körbe pillantottam, de sehol sem láttam. Váll rándítva tovább mentem...volna, ha valaki nem állít meg.
- Mi van Alaska, eltévedtél?- gúnyos nevetése betöltötte az üres folyosót. Némán sóhajtottam. Már csak ez hiányzott!
Bárki csatlakozhat, ha szeretne és első kézből szeretné megnézni a részt! Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok, ami az Új suli és agyvérzés címet kapta! Káromkodás fellelhető a fejezetben!
Az augusztus olyan hamar elrepült, mintha kettőt pislogtam volna. Ez alatt az egy hónap alatt mióta itt vagyok, sikerült egy kicsit megismernem a környéket. Természetesen az iskolának a közelébe se mentem, gondolván arra, hogy most kihúzom a gyufát kereszt anyunál. El lehetett képzelni, hogy mennyire leordított, amikor közöltem vele, hogy még csak az utca túloldaláról sem szemléltem meg az építményt. Hát, ez van kereszt anyu. Egy lázadóval van dolgod. Nemhogy örülne, hogy nem fogom ellógni az évnyitót! Augusztus 31-re esik pontosan ez az időpont. Nagyszerű! Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy az ma van. Szerencsétlenségemre, még aznap délután be kellett mennem az iskolába. Kereszt anyu fölajánlotta, hogy elvisz, nehogy eltévedjek. Vagy nehogy ellógjam. Persze, udvariasságból ezt esze ágában sem volt mondani. Mikor a suli elé értünk hatalmas tömeg volt. Keresztanya pechére, parkolni sem lehetett. Én gyorsan kipattantam a kocsiból, s megindultam az építmény felé. Hogy átjussak a tömegen szlalomoznom kellett. Kikerültem szülőket, nagyszülőket, kishúgot, kisöcsét és a kortársaimból is néhányat, mire bejutottam. Most komolyan! Ez egy évnyitó nem egy ballagás, akkor mi a fenét keresnek itt szülők?! Mielőtt nagyobb tömeg vett volna körbe, kirohantam az udvarra, ahol már csak velem egykorúak voltak láthatók és néhány tanár. Elhúzódtam egy üres sarokba a suli oldalánál. Ha jól láttam, valami kertészetbe vezetett. Itt ilyen is van? Egyre fanatikusabb ez az iskola.
Körülbelül tíz perccel később-pont, amikor eluntam az életem- fellépett a katedrálisra egy tanár. Igazából fogadni mertem volna, hogy ő az igazgatónő. Őszülő, kissé kövér hölgyről beszélünk éppen, aki rózsaszín kosztümöt viselt. Elfordítottam róla a tekintetemet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy eleget néztem már. Körbetekintettem a jelenlévőkön és megakadt a szemem egy vörös hajon. Nyugtalan lettem. Csak remélhettem, hogy nem Castielt látom éppen. Pár pillanat múlva gondolatban agyoncsaptam magam. Hiszen ez az egyetlen iskola a környéken! Istenem, ezt megszívtam!
Amikor vége lett ennek az egész szarságnak, elővettem a leggyorsabb tempómat, ami sétálva lehetséges. Mielőtt elindultam volna, tárcsáztam keresztanya számát és közöltem vele, hogy gyalog megyek. Most kevesebben voltak, mint mikor megérkeztem, de még mindig nem elég kevesen. Kerülgettem az embereket, amilyen gyorsan csak tudtam, de elég nehéz volt, tekintve, hogy amikor elnézést kértem, akkor sem akartam arrébb menni. Végül elegem lett az egészből és mindenkit félrelökve az útból, elindultam haza. Pechemre az iskola kapuja előtt Castiel cigizett és közben egy másik sráccal beszélgetett. Pedig majdnem elértem a célomat erre...! Gyorsan magamra öltöttem a higgadt énemet s elindultam a kapuhoz. Próbáltam észrevétlenül elmenni mellette, azonban észrevett és szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
- Hercegnő- biccentett felém és játékosan-egyben gúnyosan-meghajolt előttem.
- Castiel- morogtam felé és biccentettem. Meglepetés futott át az arcán. Még sosem szólítottam a nevén. Nem baj, remélem nem is szokik hozzá, mert nem áll szándékomban még egyszer megtenni. Ezek után eseménytelenül sikerült hazajutnom. Előre éreztem, hogy a holnap nem lesz piskóta.
Másnap reggel nyűgösen ébredtem. Gyorsan magamra kaptam valami ruhát a sulihoz és fogat mostam. Az ébresztő órám 7-re volt beállítva és most 7:10 van. Még van egy kis időm mielőtt elindulok. Lassan lebaktattam a lépcsőn, átvágtam a nappalin, ki az udvarra. Enni adtam Aaronnak és visszaballagtam a konyhába. Most nem igen volt időm játszani vele, ahogy minden reggel szoktam. Összedobtam magamnak valamit a suliba és elindultam. Hamar odaértem, bár nem tudom mi a fenének, mivel fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Szerencsére nem kellett sokáig tehetetlenül forgolódnom. Kinyílt a DÖK terem ajtaja. Már messziről észrevettem a körülbelül 15 centis betűket. Az ajtón egy méz szőke hajú srác lépett ki. Valahonnan ismerős volt, bár fogalmam sem volt honnan. Nem is hagyott sok gondolkodási időt.
- Szia! Te vagy Alaska, ugye? Az új diák. Az én nevem Nathaniel- mutatkozott be kedvesen és rám pillantott, ugyanis eddig a papírjaiba temetkezett. Meglepetés futott át tiszta, határozott vonásain, de gyorsan rendezte is azokat. Előre nyújtotta a jobbkezét, mire én is az enyémet és kezet ráztunk.
- A papírjaid rendben vannak, már csak egy igazolványkép kell- bólintottam s kutakodni kezdtem a táskában. A női táska titka, hogy minden benne van, de mégsem. Kis-inkább sok- keresgélés után végre megtaláltam a kért képet. Nathaniel közben vagy háromszor elnevette magát, azon ahogy bénázok. Sóhajtottam egyet és átadtam a képet.
- Köszönöm! Most már minden tökéletes! Tessék az órarended!- nyomta a kezembe a papírt. Gyorsan átfutottam a mai óráimat és felsóhajtottam. Ma dupla matekom lesz. Remek. Már éppen megkérdeztem volna, hogy melyik terembe kell mennem, amikor föltűnt, hogy eltűnt. Körbe pillantottam, de sehol sem láttam. Váll rándítva tovább mentem...volna, ha valaki nem állít meg.
- Mi van Alaska, eltévedtél?- gúnyos nevetése betöltötte az üres folyosót. Némán sóhajtottam. Már csak ez hiányzott!
2014. október 31., péntek
Különleges Halloweeni epizód
Kedves Olvasóim!
Arra gondoltam, hogy így halloween alkalmából föl teszek egy különleges részt. Bár ez NEM kapcsolódik a történethez, remélem tetszeni fog nektek! Továbbá figyelmeztetlek benneteket, hogy horror történet található benne(amit bizonyára néhányan ismertek), ezért csak SAJÁT felelősségre olvasni, nem szeretném, ha néhány ember nem tudna éjszaka aludni! Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást!
Az nap este úgy gondoltuk, hogy Castielnél gyűlünk össze. Nekik volt a házban a legtöbb hely, ráadásul- be kell valljam- kicsit félelmetes is volt. A nappali direkt be volt sötétítve, hogy a horror történetek félelmetesebbek legyenek. Őszintén szólva én nem rettegtem, viszont nem is voltam oda a rémtörténetekért. Csak arra voltak jók, hogy aki retteg ezektől, ne tudjon este aludni. Semmi másra. Castiel beinvitált bennünket a nappaliba és szólt, hogy nyugodtan helyezzük magunkat kényelembe, de úgy hogyha kell kitudjunk rohanni hányni. Hát kösz, ez kedves. Összesen nyolcan gyűltünk össze, eme csodás éjszakára: itt volt velünk Rosa, Lisander, Viola, Armin, Alexy, Kentin, én és természetesen Castiel, a remek házigazda. A kis asztal köré gyűltünk és törökülésben helyet foglaltunk a földön. Mellém került Viola és Alexy. Igazából direkt mellém akartak ülni, mert ők rettegtek a rémtörténetektől, én pedig annyira nem. Velem szemben Castiel ült, mellette pedig Lisander és Rosa. A többiek úgy helyezkedtek el, ahogy akartak. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett (már amennyire a földön el lehet), Castiel pedig megszólalt.
- Nos, marhára örülök, hogy így összegyűltünk,- milyen kedves ez a Castiel!- ezért hogyha nem bánjátok, én kezdem a rémtörténeteket!
- Nem úgy kéne, hogy a vendégek kezdik először?- szólok közbe.
- De, minden bizonyára a kedves, illedelmes emberek így szokták, csak én nem vagyok olyan.
- Rendben, vedd úgy, hogy nem szóltam hozzád, te bunkó paraszt- kuncogás futott végig társaságunkon.
- Akkor elkezdhetem, Hercegnő?
- Felőlem- köpöm oda hanyagul. Válaszomon csak mosolygott, majd belekezdett. Érdeklődve figyeltük.
- A történet Annabelle-ről szól, egy kísérteties játékbabáról- megváltozott a hangszíne, elmélyült- Donna az édesanyjától kapta Annabelle-t 1970-ben- az anyuka a használt babát egy hobbiboltban vásárolta. Donna ez idő tájt főiskolai tanuló volt, és Angie nevű szobatársával lakott együtt- első látásra egyikük sem gondolta, hogy a baba különleges lenne. Azonban, egy idő után úgy tűnt, mintha Annabelle magától mozogna- először csak nagyon csekély mértékben, csak a helyzetét változtatta, mintha valaki lökdöste volna. A mozdulatok egyre nagyobbak lettek, és néhány héten belül a baba teljesen mobilis lett. Igazolja ezt az az eset, amikor a lányok elmentek otthonról, Annabelle-t Donna ágyában hagyták, és amikor visszatértek, a kanapén találták. Barátjuk, Lou utálta a babát. Úgy gondolta, hogy valami nagyon nem stimmel vele kapcsolatban, valami gonosz szállta meg, de a lányok modern gondolkodásúak voltak, így nem hittek ilyen fajta dolgokban. Kell lenni racionális magyarázatnak – gondolták. Ám Annabelle cselekedetei egyre furcsábbak lettek – Donna egyre többször talált pergamen papírdarabokat, rajtuk furcsa üzenetekkel. "Segíts nekünk" - ez volt ráírva, vagy pedig "Segíts Lounak." Még rejtélyesebbé tette az egészet, hogy a házban senkinek sem volt pergamen papírja. Vajon hogy kerülhetett oda? Egy éjszaka Donna hazatérve Annabelle-t az ágyában találta, a kezei véresek voltak. A vér, vagy valami hasonló piros folyadék szemmel láthatólag a babából folyt. Ez már mindennek a teteje volt; Donna végül beleegyezett, hogy hívjanak egy médiumot. A médium leült a babával szemben, néhány percig figyelte Annabelle-t, majd közölte a lányokkal, hogy sok évvel ezelőtt a házuk helyén egy hatalmas mező volt. Ezen a mezőn egy hét éves kislányt, akit Annabelle Higgins-nek hívtak, egyszer halva találtak. A lelke itt ragadt, és amikor a baba a házba került, a kislány benne ébredt tudatára. Donnát és Angie-t megbízhatónak találta – semmi mást nem akart, csak velük maradni, biztonságban érezni magát. A kedves, gondoskodó típusú lányok - révén mind a ketten nővérnek tanultak – beleegyeztek abba, hogy Annabelle ott maradjon velük. És ekkor elszabadult a pokol. Lou-t rendszeresen rémálmok gyötörték. Rendszeresen azt látta álmában, hogy Annabelle az ő ágyában volt, felmászott a lábán, ő pedig megdermedve feküdt. A baba felmászott a mellkasára, és karjait a torkára szorította, ezáltal szinte megfojtva őt. Rémülten ébredt, lüktetett a feje, mintha az összes vér az agyában lett volna. Megijedt, és a lányok miatt is aggódott. Néhány nappal később ő és Angie elmentek egy kis kirándulást terveztek, amikor hallották, hogy valaki mozog Donna szobájában. Megdermedtek – talán betörés volt? Behatoltak a házba? Lou az ajtóhoz lopakodott, ropogást hallott. Feltörte az ajtót, és minden a helyén volt - kivéve Annabelle-t, aki nem az ágyban, hanem a sarokban ült. Amint megközelítette a babát, Lou égést érzett a nyakán, mely olyasmi érzés volt, mintha nézné valaki, és megfordult. Senki nem volt ott. A szoba üres volt. Aztán hirtelen fájdalmat érzett a mellkasában. Ránézett az ingjére, és karom kaparás nyomait látta, durva barázdákat a húsában, mely égetően fájt. Tudta, hogy Annabelle tette. A furcsa karom nyomok gyorsan begyógyultak, sőt, két nap alatt teljesen elmúltak. Nyomuk sem volt. Tudták, hogy több segítségre lesz szükségük, és egy episzkopális paphoz fordultak, aki felváltva hívta be Ed és Lorraine Warren-t, a híres paranormális nyomozó házaspárt. Warrenék, miután beszéltek Donnával, Angievel és Louval, arra a következtetésre jutottak, hogy nem megszállta, hanem manipulálta a babát egy kegyetlen lélek. Ugyanis a lelkek nem szállják meg az élettelen tárgyakat. Egy embertelen entitás odaköti magát egy helyhez, vagy tárgyhoz, és ez okozta az Annabelle esetet. Valójában ez a lélek nem akart a babához kapcsolódni, hanem keresett egy emberi testet, akit megszállhatna.
Érezvén, hogy a szellem tombolt, Warrenék katolikus papot hívtak, hogy ördögűzést hajtson végre Annabelle-n. A pap nem vette komolyan a dolgot, azt mondta a babának: „Te csupán egy baba vagy. Nem bánthatsz senkit!” Nagy hiba volt: hazafelé a pap fékje elromlott, autója totálkárosra tört egy szörnyű balesetben. Ő azonban túlélte.
Arra gondoltam, hogy így halloween alkalmából föl teszek egy különleges részt. Bár ez NEM kapcsolódik a történethez, remélem tetszeni fog nektek! Továbbá figyelmeztetlek benneteket, hogy horror történet található benne(amit bizonyára néhányan ismertek), ezért csak SAJÁT felelősségre olvasni, nem szeretném, ha néhány ember nem tudna éjszaka aludni! Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást!
Az nap este úgy gondoltuk, hogy Castielnél gyűlünk össze. Nekik volt a házban a legtöbb hely, ráadásul- be kell valljam- kicsit félelmetes is volt. A nappali direkt be volt sötétítve, hogy a horror történetek félelmetesebbek legyenek. Őszintén szólva én nem rettegtem, viszont nem is voltam oda a rémtörténetekért. Csak arra voltak jók, hogy aki retteg ezektől, ne tudjon este aludni. Semmi másra. Castiel beinvitált bennünket a nappaliba és szólt, hogy nyugodtan helyezzük magunkat kényelembe, de úgy hogyha kell kitudjunk rohanni hányni. Hát kösz, ez kedves. Összesen nyolcan gyűltünk össze, eme csodás éjszakára: itt volt velünk Rosa, Lisander, Viola, Armin, Alexy, Kentin, én és természetesen Castiel, a remek házigazda. A kis asztal köré gyűltünk és törökülésben helyet foglaltunk a földön. Mellém került Viola és Alexy. Igazából direkt mellém akartak ülni, mert ők rettegtek a rémtörténetektől, én pedig annyira nem. Velem szemben Castiel ült, mellette pedig Lisander és Rosa. A többiek úgy helyezkedtek el, ahogy akartak. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett (már amennyire a földön el lehet), Castiel pedig megszólalt.
- Nos, marhára örülök, hogy így összegyűltünk,- milyen kedves ez a Castiel!- ezért hogyha nem bánjátok, én kezdem a rémtörténeteket!
- Nem úgy kéne, hogy a vendégek kezdik először?- szólok közbe.
- De, minden bizonyára a kedves, illedelmes emberek így szokták, csak én nem vagyok olyan.
- Rendben, vedd úgy, hogy nem szóltam hozzád, te bunkó paraszt- kuncogás futott végig társaságunkon.
- Akkor elkezdhetem, Hercegnő?
- Felőlem- köpöm oda hanyagul. Válaszomon csak mosolygott, majd belekezdett. Érdeklődve figyeltük.
- A történet Annabelle-ről szól, egy kísérteties játékbabáról- megváltozott a hangszíne, elmélyült- Donna az édesanyjától kapta Annabelle-t 1970-ben- az anyuka a használt babát egy hobbiboltban vásárolta. Donna ez idő tájt főiskolai tanuló volt, és Angie nevű szobatársával lakott együtt- első látásra egyikük sem gondolta, hogy a baba különleges lenne. Azonban, egy idő után úgy tűnt, mintha Annabelle magától mozogna- először csak nagyon csekély mértékben, csak a helyzetét változtatta, mintha valaki lökdöste volna. A mozdulatok egyre nagyobbak lettek, és néhány héten belül a baba teljesen mobilis lett. Igazolja ezt az az eset, amikor a lányok elmentek otthonról, Annabelle-t Donna ágyában hagyták, és amikor visszatértek, a kanapén találták. Barátjuk, Lou utálta a babát. Úgy gondolta, hogy valami nagyon nem stimmel vele kapcsolatban, valami gonosz szállta meg, de a lányok modern gondolkodásúak voltak, így nem hittek ilyen fajta dolgokban. Kell lenni racionális magyarázatnak – gondolták. Ám Annabelle cselekedetei egyre furcsábbak lettek – Donna egyre többször talált pergamen papírdarabokat, rajtuk furcsa üzenetekkel. "Segíts nekünk" - ez volt ráírva, vagy pedig "Segíts Lounak." Még rejtélyesebbé tette az egészet, hogy a házban senkinek sem volt pergamen papírja. Vajon hogy kerülhetett oda? Egy éjszaka Donna hazatérve Annabelle-t az ágyában találta, a kezei véresek voltak. A vér, vagy valami hasonló piros folyadék szemmel láthatólag a babából folyt. Ez már mindennek a teteje volt; Donna végül beleegyezett, hogy hívjanak egy médiumot. A médium leült a babával szemben, néhány percig figyelte Annabelle-t, majd közölte a lányokkal, hogy sok évvel ezelőtt a házuk helyén egy hatalmas mező volt. Ezen a mezőn egy hét éves kislányt, akit Annabelle Higgins-nek hívtak, egyszer halva találtak. A lelke itt ragadt, és amikor a baba a házba került, a kislány benne ébredt tudatára. Donnát és Angie-t megbízhatónak találta – semmi mást nem akart, csak velük maradni, biztonságban érezni magát. A kedves, gondoskodó típusú lányok - révén mind a ketten nővérnek tanultak – beleegyeztek abba, hogy Annabelle ott maradjon velük. És ekkor elszabadult a pokol. Lou-t rendszeresen rémálmok gyötörték. Rendszeresen azt látta álmában, hogy Annabelle az ő ágyában volt, felmászott a lábán, ő pedig megdermedve feküdt. A baba felmászott a mellkasára, és karjait a torkára szorította, ezáltal szinte megfojtva őt. Rémülten ébredt, lüktetett a feje, mintha az összes vér az agyában lett volna. Megijedt, és a lányok miatt is aggódott. Néhány nappal később ő és Angie elmentek egy kis kirándulást terveztek, amikor hallották, hogy valaki mozog Donna szobájában. Megdermedtek – talán betörés volt? Behatoltak a házba? Lou az ajtóhoz lopakodott, ropogást hallott. Feltörte az ajtót, és minden a helyén volt - kivéve Annabelle-t, aki nem az ágyban, hanem a sarokban ült. Amint megközelítette a babát, Lou égést érzett a nyakán, mely olyasmi érzés volt, mintha nézné valaki, és megfordult. Senki nem volt ott. A szoba üres volt. Aztán hirtelen fájdalmat érzett a mellkasában. Ránézett az ingjére, és karom kaparás nyomait látta, durva barázdákat a húsában, mely égetően fájt. Tudta, hogy Annabelle tette. A furcsa karom nyomok gyorsan begyógyultak, sőt, két nap alatt teljesen elmúltak. Nyomuk sem volt. Tudták, hogy több segítségre lesz szükségük, és egy episzkopális paphoz fordultak, aki felváltva hívta be Ed és Lorraine Warren-t, a híres paranormális nyomozó házaspárt. Warrenék, miután beszéltek Donnával, Angievel és Louval, arra a következtetésre jutottak, hogy nem megszállta, hanem manipulálta a babát egy kegyetlen lélek. Ugyanis a lelkek nem szállják meg az élettelen tárgyakat. Egy embertelen entitás odaköti magát egy helyhez, vagy tárgyhoz, és ez okozta az Annabelle esetet. Valójában ez a lélek nem akart a babához kapcsolódni, hanem keresett egy emberi testet, akit megszállhatna.
Érezvén, hogy a szellem tombolt, Warrenék katolikus papot hívtak, hogy ördögűzést hajtson végre Annabelle-n. A pap nem vette komolyan a dolgot, azt mondta a babának: „Te csupán egy baba vagy. Nem bánthatsz senkit!” Nagy hiba volt: hazafelé a pap fékje elromlott, autója totálkárosra tört egy szörnyű balesetben. Ő azonban túlélte.
Végül Warrenék egy zárható dobozt építettek Annabelle számára, és a mai napig ott lakik benne. Ez a zárt doboz látszólag megakadályozza a babát a mozgásban, de úgy tűnik, hogy bármilyen szörnyűséges lény is kapcsolódott hozzá, még mindig ott van. Vár. Kivárja az idejét. Készen áll arra a napra, amikor újra szabad lesz. És ez igaz történet emberek!- Castiel elégedetten hátra dőlt, látva rémült arcunkat. Ezt a történetet még én sem hallottam, megrémültem rendesen. Körülnéztem a jelenlévőkön. Mindenki falfehér volt, kivéve Violát és Alexyt: ők inkább voltak a hányás határán, mint falfehérek. Elfordítottam az arcomat tőlük és pont úgy esett a pillantásom, hogy átlessek Castiel válla fölött, aki a szoba másik végével háttal ült. Valami volt a sarokban!
- Castiel- szólítom meg.
- Mi van?- érdeklődve felém fordul.
- Van egy húgod?- az egyetlen racionális kérdést teszem föl.
- Nem, miért?- kissé ingerülten összevonta szemöldökét.
- Akkor mi van a sarokban?- kérdéssel feleltem a kérdésre. Egy emberként fordultunk oda, ahova mutattam. Egy pillanatig oda bámultunk, majd mindenki fölpattant a földről és hátráltunk egy-két lépést.
- Nem tudom, de én ki nem derítem!
- Castiel! Te vagy a házigazda! Ez nem vicces!- Rosa hisztérikusan odakiáltott az említett személynek.
- Nem én csinálom!
Erre a mondatra mindenki elhallgatott és összébb húzta magát. Lassan hátráltunk a konyhába vezető ajtóhoz. Már csak egy-két lépés!, biztattam magam arra, hogy ne dermedjek le. Egy lépés, két lépés...valami reccsen a talpam alatt. Megdermedtünk. Nem mertünk hátra fordulni. Két pillanattal később Rosa ingerülten odasúgott Arminnak:
- Ne simogasd a hátam!
- Itt vagyok Alaska mögött!- tényleg egész végig mögöttem állt.
- Akkor ki fogdos?!
- Rosa, mögötted csak Viola van- szólok oda mindjárt hisztéria rohamot kapó barátnőmnek.
- De én nem nyúltam senkihez- suttogta Viola kicsit félénken. Most biztosan tart egy kicsit Rosától. Megint ez a csend. Egy, kettő, három..., valami meglebbentette a hajamat! Nem bírtam tovább és Armint hátralökdösve, berontottam a konyhába, a többiek meg utánam. Azonban alig értem célba, már meg is torpantam. Ugyanis a konyhapulton egy baba ült. Egy törött lábú baba...
2014. október 29., szerda
7. fejezet- Menj már haza!
Másnap délben ébredtem fel újra. A tegnapi nap eléggé elmosódott előttem. Valami rémlik arról, hogy fölkeltem és megetettem Aaront, úgy délután öt körül, aztán teljes homály. Kómásan fölültem az ágyamban és körülnéztem. Minden ugyanúgy volt, ahogy tegnap hagytam. A dobozok még mindig a szoba közepén hevertek, afféle barikádot állva az ajtó előtt. Nagy nehezen átjutottam a dobozokon, majd kitártam az ajtót. A folyosó üres volt pont, mint a ház. Valami rémlik, hogy keresztanya szólt arról, hogy ma meg holnap nem lesz itthon, így enyém a ház. Lassan, kissé dülöngélve letámolyogtam a lépcsőn. Utam azonnal a konyhába vezetett, hiszen tegnap óta nem ettem egy falatot se. Előhalásztam a müzlit a szekrény mélyéről és hozzá elővettem a tejet meg egy tálat. Természetesen a kanál akkor jutott eszembe, amikor már a müzlit öntöttem a tálba. Ingerülten elővettem egy kanalat és lecsaptam az asztalra. Elkészítettem ezt a nagyon bonyolult reggelit. Már éppen vettem volna be a számba az első falatot, amikor csöngettek. Az Isten verje már meg! Miért nem tudnak békén hagyni?! Dühösen odatrappoltam az ajtóhoz és úgy rántottam meg, hogy majdnem kiesett a zsanérokból.
- Ki az?- kérdezem ingerülten.
- Neked is szia, Hercegnő!- idegesen rángatózott a szemem. Ez a hülye vörös hajú bohóc! Mi a frászt keres itt?!
- Mit akarsz?- hangom hideg, kimért. Bár kívül nyugodtnak látszódtam, belül majd' szétvetett az ideg. Meg fogom ütni!
- Jaj, tudod itt lakom nem messze és gondoltam beköszönök- felém küldött egy angyali mosolyt, amitől majdnem hánytam.
- Köszöntél, szóval akár mehetsz is- visszalendítettem az ajtót, azonban fölemelte a kezét és megállította.
- Ejnye, egy Hercegnő nem így viselkedik! Ezért büntetés jár!- perverz vigyor ült ki az arcára. Ez hülye.
- Jó, új kérdés! Honnan tudtad meg, hogy itt lakom?- fölvontam a szemöldököm. Egyedül erre voltam kíváncsi, aztán felőlem mehet Isten hírével.
- Á, igen! Shane mondta, hogy a keresztanyádhoz költöztél, ezért hogy egy csodás pillanatot se veszíts el a társaságomból, haza jöttem a nyaralásból. Meglepetés!- megütöm. Egyszerűen nem bírtam magam türtőztetni, amint befejezte mondandóját, idegesen felé rúgtam. Pechemre elkapta a lábam.
- Milyen neveletlen Hercegnő! Ezen gyorsan változtatni kell- megint kiült arcára az a perverz vigyor, majd minden figyelmeztetés nélkül felkapott a vállára és bevonult a házba.
- Hé! Tegyél le, te idióta!- indegesen kapálóztam a karjában, mire neki, mint egy "véletlenül" felcsúszott a keze a fenekemre.
- Ne taperolj, te szerencsétlen!- kiáltottam. Mint aki meg sem hallotta, meg állt a nappali közepén.
- Meghallgatod amit mondani akarok vagy tovább sértegetsz?- hangja hideg, mint a jég. Meglepett a hirtelen váltás, de nem mutattam jelét. Egyszer csak lecsúszott a keze a testemről, én meg leestem a válláról egyenest a hideg kőpadlóra.
- Bunkó!- nyögtem, mire csak lehuppant a kanapéra. Seggfej! Lassan feltápászkodtam és leültem egy fotelba, jó messze a kanapén ülő ördögtől.
- Szóval, mit akarsz?- kérdezem, közben kisimítom a hajam a szememből.
- Mondtam már! Egy barátot - mosolyodott el óvatosan.
- Szó sem lehet róla!- szinte be sem fejezte a mondatot, azonnal rávágtam.
- Miért nem?- meglepődött. Nem csodálom.
- Mert nem akarok veled barátkozni! Talán nem egyértelmű?- megint kezdek egy kicsit ideges lenni, de visszafojtom az érzelmeimet.
- Akkor mit akarsz, ha nem barátkozni? Legyek a szeretőd vagy mi?- erre már nem tudtam mit mondani. Ilyen pimasz embert én még életemben nem láttam.
- Menj haza!- csak ennyit bírok kinyögni hirtelen jött döbbenetemben.
- Mi van?
- Menj már haza!- kiáltok rá dühösen, majd felrántom a kanapéról és kituszkolom az ajtón. Még a kulcsot is elfordítottam, hogy véletlenül se tudjon bejönni. Még hogy szerető!
- Ki az?- kérdezem ingerülten.
- Neked is szia, Hercegnő!- idegesen rángatózott a szemem. Ez a hülye vörös hajú bohóc! Mi a frászt keres itt?!
- Mit akarsz?- hangom hideg, kimért. Bár kívül nyugodtnak látszódtam, belül majd' szétvetett az ideg. Meg fogom ütni!
- Jaj, tudod itt lakom nem messze és gondoltam beköszönök- felém küldött egy angyali mosolyt, amitől majdnem hánytam.
- Köszöntél, szóval akár mehetsz is- visszalendítettem az ajtót, azonban fölemelte a kezét és megállította.
- Ejnye, egy Hercegnő nem így viselkedik! Ezért büntetés jár!- perverz vigyor ült ki az arcára. Ez hülye.
- Jó, új kérdés! Honnan tudtad meg, hogy itt lakom?- fölvontam a szemöldököm. Egyedül erre voltam kíváncsi, aztán felőlem mehet Isten hírével.
- Á, igen! Shane mondta, hogy a keresztanyádhoz költöztél, ezért hogy egy csodás pillanatot se veszíts el a társaságomból, haza jöttem a nyaralásból. Meglepetés!- megütöm. Egyszerűen nem bírtam magam türtőztetni, amint befejezte mondandóját, idegesen felé rúgtam. Pechemre elkapta a lábam.
- Milyen neveletlen Hercegnő! Ezen gyorsan változtatni kell- megint kiült arcára az a perverz vigyor, majd minden figyelmeztetés nélkül felkapott a vállára és bevonult a házba.
- Hé! Tegyél le, te idióta!- indegesen kapálóztam a karjában, mire neki, mint egy "véletlenül" felcsúszott a keze a fenekemre.
- Ne taperolj, te szerencsétlen!- kiáltottam. Mint aki meg sem hallotta, meg állt a nappali közepén.
- Meghallgatod amit mondani akarok vagy tovább sértegetsz?- hangja hideg, mint a jég. Meglepett a hirtelen váltás, de nem mutattam jelét. Egyszer csak lecsúszott a keze a testemről, én meg leestem a válláról egyenest a hideg kőpadlóra.
- Bunkó!- nyögtem, mire csak lehuppant a kanapéra. Seggfej! Lassan feltápászkodtam és leültem egy fotelba, jó messze a kanapén ülő ördögtől.
- Szóval, mit akarsz?- kérdezem, közben kisimítom a hajam a szememből.
- Mondtam már! Egy barátot - mosolyodott el óvatosan.
- Szó sem lehet róla!- szinte be sem fejezte a mondatot, azonnal rávágtam.
- Miért nem?- meglepődött. Nem csodálom.
- Mert nem akarok veled barátkozni! Talán nem egyértelmű?- megint kezdek egy kicsit ideges lenni, de visszafojtom az érzelmeimet.
- Akkor mit akarsz, ha nem barátkozni? Legyek a szeretőd vagy mi?- erre már nem tudtam mit mondani. Ilyen pimasz embert én még életemben nem láttam.
- Menj haza!- csak ennyit bírok kinyögni hirtelen jött döbbenetemben.
- Mi van?
- Menj már haza!- kiáltok rá dühösen, majd felrántom a kanapéról és kituszkolom az ajtón. Még a kulcsot is elfordítottam, hogy véletlenül se tudjon bejönni. Még hogy szerető!
2014. október 28., kedd
6. fejezet- Keresztanya és a temetés
- Alaska, gyere, itt vár a kocsi!- kiáltotta Agatha a földszintről. Még egyszer végigsimítottam tökéletesen kivasalt, holló fekete ruhámon, mielőtt elindultam volna a földszint felé. Ma volt a temetés. Bár a holttesteket nem találták meg, én akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy méltó módon eltudjak búcsúzni a szüleimtől. A rokonság is beleegyezett, hogy ide jöjjön Franciaországba és ők is letudják róni tiszteletüket a szüleim előtt. A temetés után a Keresztanyámhoz fogok költözni Bristolba, az Anglia nyugati részén található városba. Számomra elég messze volt Londontól, egészen pontosan 185 km-re. Nekem ez elég. Az ottani gimnáziumba már átiratkoztam. Sweet Amoris, ha jól tudom.
- Alaska, gyere már!- arra eszméltem föl, hogy most Shane kiabál. A fekete magassarkúm jelezte, hogy jövök, jellegzetes kopogása betöltötte a teret. Gyorsan kirohantam a kocsihoz és beszálltam. Mindig is utáltam a temetőket, de most nem visszakoztam a gondolattól. Hiszen a szüleim is odakerültek.
A temetés viszonylag gyorsan lezajlott. Egész idő alatt a sírás fojtogatott, de végül mégis sikerült visszatartanom. Amint haza értünk, fölrohantam a szobámba és elkezdtem a pakolást. Először a családi fotókat és fotóalbumokat pakoltam a dobozokba, utána jött a tenger mennyiségű kaland, sci-fi illetve fantasy könyvem. Igazából ezek foglalták el a dobozok nagy részét. Végül utoljára raktam el a ruháimat, a laptopomat és az ahhoz tartozó kütyüket. A tisztálkodási szereket csak egy kis hátizsákba pakoltam. Dudaszó jelezte, hogy Christa készen áll a bepakolásra. Aaronnal gyorsan lecaplattam a lépcsőn. Ő ült be elsőnek a kocsiba. Mindenki segített berakni a kis teherautóba a dobozokat. Mire végeztünk már sötétedett. Gyorsan beszálltam Christa autójába és útnak indultunk. Még utoljára intettem a rokonságnak és végleg elhagytuk a házat. Az volt a terv, hogy kiautózunk a kikötőbe és ott kocsistul mindenestül egy teherhajóval megyünk tovább. Én azért megkérdeztem, hogy miért nem megyünk repülővel. Erre Christa azt felelte, hogy sosem bízott a légitársaság módszereiben ilyen téren.
- Ezt hogy érted?- kérdezem kíváncsian. Rápillantottam és csak most vettem észre, hogy mindig mosolygós arcát elfedi néhány borús "felhő". Biztosan őt is megviselte anyu és apu halála.
- Ó, drágám, ne is kérdezd! Egyszer utaztam repülővel és akkor is sikerült elkeverni a csomagomat. Szerintem a légitársaság nagyon idióta rendszert talált ki a csomagok szállítására- mondja kissé felháborodottan. Persze bennem meg felmerült az a lehetőség, hogy nem a légitársaság volt idióta, hanem keresztanyu volt akkor kicsit szétszórt és ő maga hagyta el a csomagját. Természetesen ezt a lehetőséget nem vetettem fel, pusztán udvariasságból.
Éjfél tájt biztosan elbóbiskoltam, ugyanis arra ébredtem, hogy valaki a vállamat bökdösi.
- Ébresztő, virágszálam, megjöttünk!- fáradtan és kissé nyűgösen emeltem tekintetem keresztanyura. Hogy őszinte legyek ő sem nézett ki éppen jól. Sötét karikák voltak a szeme alatt és fáradtan mosolygott. Egészen biztos vagyok benne, hogy egy árva órát sem aludt. Ezen gyorsan változtatni kell, határoztam el magam. Gyorsan kipattantam a kocsiból és nyújtóztam egyet. Körülnéztem a kihalt utcában. Mindenhol gyönyörű kertes házak álltak, különféle színekben. Ránéztem a miénkre. A ház gyönyörű nap sárgában pompázott, az előkert pedig különféle virágokból állt. Aaront kiengedtem a hátsóülésről, aki azon nyomban elfoglalta a hátsókertben lévő kutyaházat és elvonult aludni. Keresztanyu segítségével kipakoltam a kis teherautót és fölcipeltük az elsőre a dobozokat. A ház egy emeletes volt. Miután minden dobozt felcipeltünk, azt mondtam keresztanyunak, hogy menjen, pihenjen le, mert mindjárt elájul. Megköszönte, hogy gondolok rá és elvonult aludni. Beléptem a hálószoba ajtómon s körülnéztem. A falak üresek és semleges színűek voltak. A szoba közepén egy hatalmas francia ágy állt, előtte pedig egy plazma tévé díszelgett egy kis asztalon. Továbbá volt egy hatalmas beépített gardrób és egy íróasztal. Elhatároztam magamban, hogy majd holnap elmegyek egy barkács üzletbe és veszek polcokat. Amilyen gyorsan csak tudtam betoltam a dobozokat a szoba közepére és ledőltem az ágyra. Majd holnap kipakolok. Az oldalamra fordultam s nagyot sóhajtottam. Mintha egy felhőn feküdnék. Észre sem vettem s elszenderedtem.
2014. október 25., szombat
5. fejezet- A hír
Másnap reggel úgy éreztem magam, mint egy másnapos. Fájt a fejem és hányingerem volt. Ráadásul még az is rátett egy lapáttal, hogy ami tegnap történt az nem hagyott nyugodni. Nem értettem a fiú viselkedését. Csak ő járt a fejemben. Egy ilyen fajta srác nem így viselkedik. Nem érzelgős. Az ilyen fajta srác egy bunkó tapló. Vagy mint a Maffia egyik tagja. Ezen gondolatokkal indultam a fürdő felé. Vagy akár lehetne egy gengszter is! Nem vagyok normális. Ez tény.
A karom miatt a gyors tusolás terve ugrott. Csak azt tudnám, hogy meddig leszek így. Ma muszáj elmennem egy orvoshoz. Agathanak nem mutathatom meg. Utálja a sebeket, a vért, a kötéseket és bármit ami ezzel kapcsolatos. Hányingere volt tőle. Ami azt illeti nekem is. Tehát a tusolás hosszú kínok között sikerült csak. Uram atyám! Le kell cserélnem a kötést. Amint ez a gondolat átfutott az agyamon, sírhatnékom támadt. És egy jó adag hiszti roham. Elfeküdtem az ágyamon és fél óráig csak azt kiáltoztam, hogy nem akarom. Erre a "segély kiáltásra" Shane jött be.
- Fejezd már be és inkább gyere le!- kiáltott rám. Dühösnek tűnt és...döbbentnek. Ráadásul még sápadt is volt. Vajon mi történt? Amilyen gyorsan csak tudtam, letrappoltam a lépcsőn. Agatha a kezében tartotta a vonalas telefont. Mindenki körbeállta így nem tudtam megállapítani, hogy mi történt. Feszült volt a légkör. Iszonyúan feszült. Én is közelebb álltam, hogy halljam mi történt, azonban a tervem befuccsolt. A legkisebb voltam a családban, alig értem föl Shane állát. És pont ő állta el az utamat. Menjen már arrébb! Megböktem a vállát. Megfordult és letekintett rám, a szeme kisírva.
- Shane, mi történt?- suttogtam. Féltem, hogyha hangosabban beszélek még meghallják a szomszéd faluban. Nem bírtam ezt a feszültséget. Shane csak megrázta a fejét és félre állt az utamból. Azonnal közelebb furakodtam és Agathara néztem. Nem bírt megszólalni, csupán átadta a telefont.
- Igen, tessék?- szóltam bele illedelmesen, pont ahogy anyu tanította.
- Hallo? Alaska Whittal beszélek?- ideges, mély férfi hang. Kissé érződik az angol akcentus. Ki ez az ember?
- Igen. Mi történt?- hangom átvált faggatóba. Mi van már?!
- Sajnálatos dolgot kell közölnöm. A szüleit...
- Mi van a szüleimmel?!- félbeszakítom a férfit. Hangom elvékonyodik, követelőző lesz.
- A szüleit...meggyilkolták- közli velem akadozva. Amint meghallottam, a világ eltompult mellettem. A telefon repült a kezemből egyenest a fal felé. Elérte a falat és apró darabokra tört. Pont, mint a szívem.
- Fejezd már be és inkább gyere le!- kiáltott rám. Dühösnek tűnt és...döbbentnek. Ráadásul még sápadt is volt. Vajon mi történt? Amilyen gyorsan csak tudtam, letrappoltam a lépcsőn. Agatha a kezében tartotta a vonalas telefont. Mindenki körbeállta így nem tudtam megállapítani, hogy mi történt. Feszült volt a légkör. Iszonyúan feszült. Én is közelebb álltam, hogy halljam mi történt, azonban a tervem befuccsolt. A legkisebb voltam a családban, alig értem föl Shane állát. És pont ő állta el az utamat. Menjen már arrébb! Megböktem a vállát. Megfordult és letekintett rám, a szeme kisírva.
- Shane, mi történt?- suttogtam. Féltem, hogyha hangosabban beszélek még meghallják a szomszéd faluban. Nem bírtam ezt a feszültséget. Shane csak megrázta a fejét és félre állt az utamból. Azonnal közelebb furakodtam és Agathara néztem. Nem bírt megszólalni, csupán átadta a telefont.
- Igen, tessék?- szóltam bele illedelmesen, pont ahogy anyu tanította.
- Hallo? Alaska Whittal beszélek?- ideges, mély férfi hang. Kissé érződik az angol akcentus. Ki ez az ember?
- Igen. Mi történt?- hangom átvált faggatóba. Mi van már?!
- Sajnálatos dolgot kell közölnöm. A szüleit...
- Mi van a szüleimmel?!- félbeszakítom a férfit. Hangom elvékonyodik, követelőző lesz.
- A szüleit...meggyilkolták- közli velem akadozva. Amint meghallottam, a világ eltompult mellettem. A telefon repült a kezemből egyenest a fal felé. Elérte a falat és apró darabokra tört. Pont, mint a szívem.
2014. október 23., csütörtök
4. fejezet- Nem értem
Döbbenten álltam a srác előtt. Mit keres a házban? Egyáltalán ki ez?
- Alaska, el mentem!- kiáltotta Shane a bejárati ajtóból és már itt sem volt.
- Alaska?- kérdezett vissza a mellettem álló hülye gyerek.
- Talán nem tetszik?- förmedtem a vörös hajú bohócra. Mennyi becenevet adtam neki egy nap alatt!
- Ilyet egyáltalán nem mondtam- mosolyodott el lassan. Most min mosolyog? Ha nem fejezi be, esküszöm pofán verem.
- Nem is érdekel hogy hívnak?- kérdezi rám tekintve.
- Ha érdekelne már kérdeztem volna- mondtam, majd fogtam egy rongyot és a kiömlött tejet kezdtem el feltakarítani. A fiú lassan bólintott.
- Igazad van...
- Na, ugye?- suttogom magam elé.
-...de azért elmondom.
- Jaj, Istenem csak ezt ne!- motyogom ingerülten. Nem fogja fel, hogy nem akarom megismerni?
- Castiel vagyok- mosolyog le rám haloványan. És? Most dobjak egy hátast, mert egyáltalán elmondta a nevét? Mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Tudod, egy lány már régen elájult volna már csak attól, hogy hozzá szóltam- szólalt meg, közben furcsán méregetett.
- És ez azt jelenti, hogy nekem is el kéne ájulnom?- kérdezem, miközben fölállok és a mosogatóhoz lépek.
- Normális esetben igen- bólint.
- Akkor ezek szerint én nem vagyok normális- közlöm egyszerűen. Nem sértődnék meg, ha egyetértene velem. Tudom magamról.
- Nem- rázza meg a fejét- te különleges vagy.
- Különleges?- kérdezem hitetlenkedve. Hiszen tegnap még beleakart fojtani a sárba, ma meg már különleges vagyok? Ezek szerint nem csak nekem van szükségem egy szakemberre.
- Igen, különleges. Már eleve a hajad is az- fog meg egy tincset majdnem hófehér hajamból. Igazából anyám hibája az egész. Neki is olyan szőke volt a haja, hogy már idő előtt elkezdett őszülni. Pechemre örököltem a tulajdonságot.
- És a személyiséged is igazi különlegesség- most bókol nekem? Na azt már nem! Kitéptem a kezéből a hajam és elindultam a nappali felé. Követett.
- Mit akarsz tőlem?- fordulok felé és levágódok a kanapéra.
- Egy barátot- mosolygott rám. Azt hiszi nem vettem észre. Belehazudott a szemembe.
- Aha, persze- morogtam.
- Ennyire nehéz elhinni?- leült mellém. Távolabb húzódtam tőle.
- Nehéz? Ugyan, kérlek! Lehetetlen elhinni rólad- mosolygok rá édesen. Ebben az egy hónapban mióta itt vagyok, többet mosolyogtam kényszeredettem, mint eddigi életemben.
- Jaj, ez fájt- szorította jobbkezét a szívére, közben elejtett egy fájdalmas fintort. Pocsék színész.
- Mondd csak, te jársz színjátszókörre?- kérdezem tőle pimaszul. Már sejtem is a választ...
- Nem, miért?- kérdezi tetetett érdeklődéssel.
- Akkor már mindent értek!- mosolyodok el úgy, mint aki ebben a pillanatban világosodott volna meg. Összevonta a szemöldökét. Most biztosan bolondnak néz.
- Mit értesz?- kérdezi bosszúsan.
- Azt, hogy pocsék színész vagy- közlöm vele a -szerintem- nyilvánvaló dolgot. Tányér nagyságúra tágultak a szemei. Biztosan ilyet még nem hallott senkitől.
- Mi van?- kérdezem jókedvűen mosolyogva.
- Semmi- rázza meg a fejét, jelezve, hogy visszatért a valóságba.
- Akkor jó.
Rám nézett, majd megragadta a kezem. A fájó kezem. Feljajdultam. Nem tudta volna a másikat megfogni? Úgy engedte el a kezem, mintha megégettem volna. Belenézett a szemembe. Bűntudat csillogott benne. Rosszkedvűen elhúzta a száját.
- Sajnálom a karodat- motyogta alig hallhatóan.
- Mi az? Nem szoktál hozzá, hogy neked kell bocsánatot kérni?- gúnyos fintorra húztam a számat.
- Nem- kihallottam a hangjából az őszinteséget. Váratlanul fölállt és minden köszönés nélkül kisétált a házból. Nem értem. Most akkor tulajdonképpen mi történt?
- Alaska, el mentem!- kiáltotta Shane a bejárati ajtóból és már itt sem volt.
- Alaska?- kérdezett vissza a mellettem álló hülye gyerek.
- Talán nem tetszik?- förmedtem a vörös hajú bohócra. Mennyi becenevet adtam neki egy nap alatt!
- Ilyet egyáltalán nem mondtam- mosolyodott el lassan. Most min mosolyog? Ha nem fejezi be, esküszöm pofán verem.
- Nem is érdekel hogy hívnak?- kérdezi rám tekintve.
- Ha érdekelne már kérdeztem volna- mondtam, majd fogtam egy rongyot és a kiömlött tejet kezdtem el feltakarítani. A fiú lassan bólintott.
- Igazad van...
- Na, ugye?- suttogom magam elé.
-...de azért elmondom.
- Jaj, Istenem csak ezt ne!- motyogom ingerülten. Nem fogja fel, hogy nem akarom megismerni?
- Castiel vagyok- mosolyog le rám haloványan. És? Most dobjak egy hátast, mert egyáltalán elmondta a nevét? Mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Tudod, egy lány már régen elájult volna már csak attól, hogy hozzá szóltam- szólalt meg, közben furcsán méregetett.
- És ez azt jelenti, hogy nekem is el kéne ájulnom?- kérdezem, miközben fölállok és a mosogatóhoz lépek.
- Normális esetben igen- bólint.
- Akkor ezek szerint én nem vagyok normális- közlöm egyszerűen. Nem sértődnék meg, ha egyetértene velem. Tudom magamról.
- Nem- rázza meg a fejét- te különleges vagy.
- Különleges?- kérdezem hitetlenkedve. Hiszen tegnap még beleakart fojtani a sárba, ma meg már különleges vagyok? Ezek szerint nem csak nekem van szükségem egy szakemberre.
- Igen, különleges. Már eleve a hajad is az- fog meg egy tincset majdnem hófehér hajamból. Igazából anyám hibája az egész. Neki is olyan szőke volt a haja, hogy már idő előtt elkezdett őszülni. Pechemre örököltem a tulajdonságot.
- És a személyiséged is igazi különlegesség- most bókol nekem? Na azt már nem! Kitéptem a kezéből a hajam és elindultam a nappali felé. Követett.
- Mit akarsz tőlem?- fordulok felé és levágódok a kanapéra.
- Egy barátot- mosolygott rám. Azt hiszi nem vettem észre. Belehazudott a szemembe.
- Aha, persze- morogtam.
- Ennyire nehéz elhinni?- leült mellém. Távolabb húzódtam tőle.
- Nehéz? Ugyan, kérlek! Lehetetlen elhinni rólad- mosolygok rá édesen. Ebben az egy hónapban mióta itt vagyok, többet mosolyogtam kényszeredettem, mint eddigi életemben.
- Jaj, ez fájt- szorította jobbkezét a szívére, közben elejtett egy fájdalmas fintort. Pocsék színész.
- Mondd csak, te jársz színjátszókörre?- kérdezem tőle pimaszul. Már sejtem is a választ...
- Nem, miért?- kérdezi tetetett érdeklődéssel.
- Akkor már mindent értek!- mosolyodok el úgy, mint aki ebben a pillanatban világosodott volna meg. Összevonta a szemöldökét. Most biztosan bolondnak néz.
- Mit értesz?- kérdezi bosszúsan.
- Azt, hogy pocsék színész vagy- közlöm vele a -szerintem- nyilvánvaló dolgot. Tányér nagyságúra tágultak a szemei. Biztosan ilyet még nem hallott senkitől.
- Mi van?- kérdezem jókedvűen mosolyogva.
- Semmi- rázza meg a fejét, jelezve, hogy visszatért a valóságba.
- Akkor jó.
Rám nézett, majd megragadta a kezem. A fájó kezem. Feljajdultam. Nem tudta volna a másikat megfogni? Úgy engedte el a kezem, mintha megégettem volna. Belenézett a szemembe. Bűntudat csillogott benne. Rosszkedvűen elhúzta a száját.
- Sajnálom a karodat- motyogta alig hallhatóan.
- Mi az? Nem szoktál hozzá, hogy neked kell bocsánatot kérni?- gúnyos fintorra húztam a számat.
- Nem- kihallottam a hangjából az őszinteséget. Váratlanul fölállt és minden köszönés nélkül kisétált a házból. Nem értem. Most akkor tulajdonképpen mi történt?
2014. október 21., kedd
Váratlan "meglepetés"
3. fejezet
Másnap reggel iszonyatosan sajgó karral ébredtem. A tegnapi nap teljesen kikészített. Egyrészt, mert nem számítottam arra, ami a parkban történt, másrészt azért, mert amikor haza értem muszáj volt nyakon öntenem a karomat alkohollal, hogy el ne fertőződjön. Kész kínszenvedés volt az egész. Percenként kellett megállnom, azért, hogy el ne bőgjem vagy éppen sikítsam magam. Soha nem hittem volna, de ez is csak velem történhet meg. Ilyen szerencsétlen vagyok és kész. Sikerült valamilyen úton-módon kikászálódnom az ágyból anélkül, hogy ne nyomjam meg nagyon fájó testrészemet. A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy kényelmesen letusolhassak. Azonban a boldog pillanatok is egyszer véget érnek. Az enyém ebben a pillanatban ért véget. Eszeveszett dörömbölés rázta meg az ajtóban és Shane rontott be rajta. Nem tudja megvárni, amíg azt mondom, hogy "szabad!"? Mi van, hogyha pucéran állok az ajtóban? Bizonyára lefogja szarni és közli velem, hogy öltözzek föl.
- Kopogni luxus?- förmedek rá ingerülten.
- Igen, az- mondja nemes egyszerűséggel, majd kétségbeesett pillantást vetett rám. Tuti kell neki valami.
- Figyelj... nem tudnád szórakoztatni a haveromat egy kicsit?- böki s vet rám egy amolyan" kérlek és megteszek neked bármit egy hónapig" pillantást.
- Nem és most húzás a szobámból- elkezdtem kifelé tolni az ajtómon, de nem volt olyan egyszerű egy kézzel, mint azt reméltem.
- Kérlek!- beveti a kölyökkutya pillantást.
- Nem.
- Kérlek!
- Nem!
- Kérlek!- úgy tűnik nehéz versenyzővel van dolgom. Látszott rajta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
- Rendben- bólintok a dologra, azonban nem ingyen.
- Mit akarsz, mit tegyek?- hoppá! Túl jól ismer.
- Azt majd még eldöntöm- édesen mosolygok és már robban is a bomba.
- Na, mire vársz, tűnj már el?!- amilyen gyorsan csak tudott lelépett a szobámból, mielőtt tényleg fontolgatni kezdem, hogy szétrúgom a seggét. Fölvettem egy rövid ujjú pólót és egy rövidnadrágot. Semmi mást nem csináltam magamon csak kifésültem a hajam. Szép komótosan lesétáltam a nehéz fa lépcsőn és bementem a konyhába, hogy kutakodjak valami kaja után. Odaléptem a hűtőhöz és kinyitottam. Kivettem a tejet, abból az indokból, hogy kávét csináljak. Nem vagyok mostanság formában.
- Mit csinálsz?- szólal meg mögöttem egy mély hang, mire én ijedtemben felsikítottam és elejtettem a tejet. A szívemre szorítottam a kezem és hátrapillantottam.
- Te meg mit csinálsz itt?!- teljesen ledöbbentem.
- Kopogni luxus?- förmedek rá ingerülten.
- Igen, az- mondja nemes egyszerűséggel, majd kétségbeesett pillantást vetett rám. Tuti kell neki valami.
- Figyelj... nem tudnád szórakoztatni a haveromat egy kicsit?- böki s vet rám egy amolyan" kérlek és megteszek neked bármit egy hónapig" pillantást.
- Nem és most húzás a szobámból- elkezdtem kifelé tolni az ajtómon, de nem volt olyan egyszerű egy kézzel, mint azt reméltem.
- Kérlek!- beveti a kölyökkutya pillantást.
- Nem.
- Kérlek!
- Nem!
- Kérlek!- úgy tűnik nehéz versenyzővel van dolgom. Látszott rajta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
- Rendben- bólintok a dologra, azonban nem ingyen.
- Mit akarsz, mit tegyek?- hoppá! Túl jól ismer.
- Azt majd még eldöntöm- édesen mosolygok és már robban is a bomba.
- Na, mire vársz, tűnj már el?!- amilyen gyorsan csak tudott lelépett a szobámból, mielőtt tényleg fontolgatni kezdem, hogy szétrúgom a seggét. Fölvettem egy rövid ujjú pólót és egy rövidnadrágot. Semmi mást nem csináltam magamon csak kifésültem a hajam. Szép komótosan lesétáltam a nehéz fa lépcsőn és bementem a konyhába, hogy kutakodjak valami kaja után. Odaléptem a hűtőhöz és kinyitottam. Kivettem a tejet, abból az indokból, hogy kávét csináljak. Nem vagyok mostanság formában.
- Mit csinálsz?- szólal meg mögöttem egy mély hang, mire én ijedtemben felsikítottam és elejtettem a tejet. A szívemre szorítottam a kezem és hátrapillantottam.
- Te meg mit csinálsz itt?!- teljesen ledöbbentem.
2014. október 19., vasárnap
2. fejezet
"Ilyen nincs!"
A parkban voltam és Aaronnak dobáltam a teniszlabdáját, amikor a semmiből előtűnt még egy belga juhászkutya és nekiesett az enyémnek. Úgy tűnt a másiknak nagyon kell az a teniszlabda. Kétségbeesetten próbáltam rávenni Aaront, hogy húzzon el onnan, amikor megjelent a másik kutya gazdája.
- Démon, ide!- szólította fel jószágát erre az egyszerű parancsra. Csakhogy Démon nem szándékozott otthagyni azt a labdát. Már mind a ketten a kutyáinkkal üvöltöztünk, amikor elhatároztam magam. Közbelépek. Odacsörtettem Aaronhoz és megragadtam a nyakörvét. Éles fájdalom hasított a jobb kezembe. Démon beleharapott az alkaromba. Sikítva engedtem el a nyakörvet, közben a kezemet szorongattam.
- Aaron, azonnal gyere ide!- üvöltöttem a kutyámra. Eleredt az eső és vele együtt a könnyem is. Ez hatott. Aaron soha nem szerette, amikor sírtam. Meghunyászkodva közeledett felém, közben ő is nyüszített. Több helyen is vérzett. Azért őt sem kellett félteni, Démon is mindenhol ugyanúgy vérzett.
- Miért nem tudod megnevelni a kutyádat, te bohóc?!- üvöltöttem a srácra. Megjegyzés: soha ne fessem a hajam vörösre.
- Én?! Miért nem te?! És mi az, hogy bohóc?!- üvöltött vissza.
- Na, mi van, megsértettem az egódat?- gúnyosan elmosolyodtam, bár nehezemre esett, ugyanis pokolian fájt a karom. Hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Még életemben nem láttam egy ilyen kis hisztis picsát, mint te- vágott vissza durván.
- Hisztis picsa?!- kérdeztem vissza felháborodottan. Tény, hogy hisztis voltam, de picsa, azért nem.
- Igen, jól hallottad, de mondhatnám azt is, hogy nyűgös kurva- mosolyodott el halványan. Látszott, hogy élvezi a helyzetet. Nagyokat pislantottam rá. Ilyen durvát még soha senki nem mondott nekem. Engem soha nem aláztak meg így! Még jó, hogy soha nem játszottam a békebíró szerepét. És nem most fogom elkezdeni. Leguggoltam és fölszedtem egy marék sarat, majd a srác fejéhez vágtam. Telitalálat. Egy pillanatig meglepődve állt ott, majd köpött egyet, letörölte a szemét és ő is leguggolt. Dupla akkora marékot sikerült összeszednie, mint nekem. Felegyenesedett, majd dobott. Hason talált. Egy pillanatig fel sem fogtam mi történt. A kedvenc pólóm! Gyilkos indulattal szedtem össze még egy kupacot. Az adrenalin dolgozott bennem rendesen. Odamasíroztam a sráchoz, majd a maréknyi sarat belekentem a hajába. Hátraléptem és megcsodáltam a művemet. Mindenhol olyan lett. A haja, a válla és még pólója is olyan lett kicsit. Gondolatban összepacsiztam magammal. Ügyes voltál kislány! Amíg magammal voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy nekem lódult. Megragadta a derekamat és berántott a sárba. A nadrágom, a cipőm, a pólóm, a hajam mindenhol tiszta sár lett. Ráadásul a sebemre tehénkedett. Jézusom, hány kiló ez a srác?! Nyüszítve odébb másztam tőle. Ám ez sem hatott. Megragadta a bokámat és visszahúzott. Ha eddig még nem voltam mindenhol sáros, akkor most tuti az vagyok. Rúgtam egyet. Gyomorszájba találtam. Elengedte a bokámat és összegörnyedt a földön. Kihasználtam a lehetőséget és gyorsan talpra vergődtem. Aaronnal az oldalamon gyorsan hazafelé vettem az irányt. A sebem tuti elfertőződött. Ez is csak velem történhet meg.
- Hülye bohóc!- morogtam magam elé. Ilyen nincs!
2014. október 17., péntek
1. fejezet
Látogatók
3 héttel később
Reggel az első dolog, amit meghallottam, az Miranda hisztérikus kiabálása Shannel, hogy adja vissza a telefonját. Amikor teljesen felébredtem, hisztérikus gondolatok cikáztak a fejemben. Ne aggódjatok, lesz még holnap, gondolom gonosz vigyorral az arcomon. Amint lementem a masszív fa lépcsőn az a látvány tárul elém, hogy Agatha főz. Konkrétan hajnal nyolckor. Szerintem megőrült.
- Agatha, mit csinálsz?- szólítom meg egy idő után. Hangom hallatára felsikoltott, elejtette a fa kanalat és hátra ugrott öt lépést. A hangra mindenki összegyűlt a konyhában. Frank bácsinál még egy baseball ütő is volt. Egy pillanatig azt hittem, hogy nekem esik azzal az ütővel.
- Mi történt?- kérdezi Miranda. Megjegyzem, nagyon ki volt csípve.
- Á, semmi- felelem.
- Akkor meg miért kell megzavarni a hajam vasalásában?- visítja az arcomba, majd fogta magát és fölrohant az emeletre. Agatha folytatta tovább a főzést, Frank pedig visszament tévét nézni.
- Shane, mi a fene történik?- fordulok most unoka bátyámhoz.
- Vendégek jönnek, úgyhogy vagy öltözz fel normálisan, vagy ne zavard a levegőt és húzz innen- zúdítja rám eredeti elképzelésüket a mai napról.
- Ja, hogyha az utóbbit választod, akkor vidd a koszos kutyádat is!- kiálltja még vissza nekem. Hát én biztos nem fogok itt tartózkodni, amikor a vendégek megérkeznek.
Tizenkettő órakor rajtra készen álltam a bejárati ajtóban Aaronnal az oldalamon. Kinyitottam az ajtót és rögtön a fészerhez vettem az irányt, ugyanis ott tároltuk a kutyapórázt. Amikor odaértem konkrétan kirántottam a fészer ajtót a helyéről. Az ajtót neki döntöttem a fészer oldalához és bementem a pórázért, majd mint aki nem látott semmit elsétáltam. Amikor előre értem azt láttam, hogy a ház előtt egy limuzin parkolt. Érdekes látvány volt, de nem én keltettem a feltűnést, hanem ők. Az autóból egy középkorú férfi szállt ki először. Tekintélyes embernek tűnt. Mögötte egy hatalmas szőke hajkorona bukkant elő, majd az egész "jelenség". A lányon látszott, hogy ő apuci kicsi lánya. Zöld szeme kíváncsian pásztázta a környéket, közben vérvörösre festett körmeit piszkálta. Utána egy barna hajú lány szállt ki, majd végül még egy szőkeség, csak ő fiú volt. Magához ölelte a barna hajú csajt, majd az egész banda megindult a kapunk felé. Agatha, mint egy puskagolyó elszáguldott mellettem. Hogy került ide? Nénikém kedvesen köszöntötte az érkezőket. Amikor átvezette őket a kerten a fiú észrevett. Végigmért, majd a mellettem álló kutyára tévedt a tekintete. Elfintorodott. Gonoszul elvigyorodtam, gúnyosan dobtam neki egy csókot, majd sarkon fordultam és Aaronnal elindultam a parba. Egy kicsit azért sajnáltam őket. Fogalmuk sem volt, hogy Agatha mennyire nem tud főzni.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)